Le 31 Janvier - le 1er Février 2015

Tegnap elhatároztam, hogy addig alszom, ameddig tudok, végre hétvége van. Valahogy annyira elfáradtam a héten, elég keveset aludtam, viszont sok „hasznos” dolgot sem nagyon csináltam. Lehet, hogy bujkál bennem kicsit valami betegség is, mert gyengébbnek érzem magam, mint normál esetben. De az alvás sokat használ, attól mindig jobban leszek.

Délben keltem, leszaladtam a Sparba egy kis pain au chocolat-ért, meg egy ELLE-ért, hogy meglegyen a szombat „reggeli” idill. Luu akkor ébredt fel, mikor visszajöttem, kijött ő is a konyhába. Ő már reggel elment a plázába, dobozokért, de utána visszaaludt, és az én ajtónyitogatásomra ébredt fel újra. Nagyon helyes volt, hozott nekem egy croissant-t, a kedvenc pékségemből.

Reggeli után bevonultunk a szobánkba, ő Gossip Girl-t nézett, én pedig az önéletrajzomat igazítgattam megint, ma már tényleg be akartam fejezni. Délután úgy volt, hogy múzeumba megyünk, de egyrészt esett az eső, és semmi kedvem nem volt kimenni, másrészt csomó dolgom volt még, úgyhogy megkértem Luu-t, hogy tegyük át holnapra. Ő sem nagyon tiltakozott, ebben a borzalmas időben neki sem volt nagyon kedve kimozdulni.

Így lett a szombatunkból egy nagyon otthonülős, olvasgatós délután-este. Én olyan 6 körül bekapcsoltam a skypeot, és összekapcsoltuk megint Glasgow-t, Dijont, Tapolcát, meg Budapestet Lyonnal, tök jó volt beszélni a többiekkel kicsit. Az idő egyik helyen sem sokkal jobb mint itt, és a téli depresszió nem csak engem kerít néha hatalmába, mint kiderült.

Ma sem keltem korábban mint tegnap, így a délelőttöm, mintha nem is lett volna. Luu olyan fél 1 körül akart elindulni a múzeumba, addig már nem volt időm tanulni, úgyhogy reggeli közben megnéztem a Jóbarátok utolsó részét és kisírtam rajta a szememet, aztán összekészülődtem.

Luu és én a múzeum előtt

A Musée des Confluences Luu-nak is rettenetesen tetszett, az épület gyönyörű. Az összes kiállításra bemehettünk ingyen, úgyhogy ki is használtuk, végignéztünk mindent, egy kivételével, mert annál túl nagy sor ácsorgott, nem volt kedvünk kivárni. Így másodszorra sem nagyon tudtam rendesen végignézni mindent, de úgyis az összes ismerősömet elviszem majd, aki meglátogat, úgyhogy lesz még időm. Egyszer egyedül is elmehetek, igazán nem nagy dolog, közel van, ingyen van. A sok kiállítás után nagyon megéheztünk, elindultunk a Bellecour-ra, Luu kitalálta, hogy egy igazi lyoni étterembe akar beülni, még egyszer, mielőtt hazamegy. Úgy gondoltuk, hogy a mai napnál tökéletesebb alkalmat nem is találhatnánk. Az az étterem, ahova menni akartam (Jeremyvel voltam még szeptemberben ott), sajnos zárva volt, úgyhogy másikat kellett keresnünk. Elmentünk a Vieux Lyon-ba, az Óvárosba, ami mindig tele van túristákkal, és ezeréves lyoni éttermekkel, amik ugyan kicsit drágák, de ha ügyes az ember, egy menüt ki lehet fogni viszonylag olcsón. Rengeteg étlapot meg éttermet megnéztünk, már farkaséhesek voltunk, mikor végre beültünk egy Bouchon Lyonnais-be, ami elvileg tipikus lyoni étterem, gyakorlatilag ezen a városrészen van belőle vagy hatvannyolc. A pincérek nagyon kedvesek voltak, viszont rajtunk kívül nem nagyon voltak franciák, leginkább csak kínaiak – tényleg mindenhol ott vannak. A két nagyhasú tulaj az ajtóban borozgatott, néha oda-oda szóltak a pincéreknek, poénkodtak, ettek, ittak. Mi a legolcsóbb menüt néztük ki Luu-val, 15 euróért választhattunk előételt és főételt, desszert csak egyféle volt. Én megint Salade Bressane-t kértem, ami igazából sima zöldsaláta, májjal a tetején, lelocsolva mindenféle olajjal, és eszméletlen finom. Emlékeztem rá a múltkori éttermes kalandunkból, és inkább ezt választottam, mint a többit, amiről fogalmam sem volt. Luu valami nagyon folyékony és nagyon finom sajtot kapott egy pohárban, mindenféle zöldséggel, az is nagyon finom volt. Főételnek mindketten valami felfújt-szerűt kértünk, ami csirkéből készült, krumpli volt hozzá a köret. Mindkettőből nagyon kis adagot adtak, de már a főételt is alig bírtuk megenni, annyira telelettünk. A desszert Panna Cotta volt, karamellel, az is nagyon finom volt, de tényleg alig bírtunk vele megbirkózni. 

Miután befejeztük az ebédet (vagy vacsorát inkább), nem bírtunk mozdulni, csak szuszogtunk az asztalnál. Kértük a számlát, fizettünk, aztán tovább álltunk. Luu azt kérte, sétáljunk haza, hogy lemozogjuk kicsit a nagy zabálást, de járni alig bírtunk. Nem is értem, hogy lehettünk ennyire tele, otthon szerintem háromszor ennyit is megettem már együltömben, mégsem voltam ennyire rosszul tőle. Nagy nehezen hazasétáltunk a borzasztó hidegben, otthon bemásztunk az ágyunkba, és én este 11-kor már aludtam.