Le 15 Février 2015 - Paris

You can’t ever get too much of Paris.

Reggeli a Bastille mellett

Ma reggel nem keltünk fel időben, reggeli helyett is inkább aludtunk. 11-kor már beszólt a takarítónő, hogy legyünk szívesek elhagyni a szobát, ugyanis itt az a szabály, hogy délelőtt 11 és délután 3 között nem lehet a szobákban tartózkodni, még csak felszaladni sem valamiért, mert ilyenkor a takarítás miatt bezárják az egész hostelt. Gyorsan összekaptuk magunkat, aztán elindultunk. Ma gyönyörűen sütött a nap, nagyon örültünk neki, mikor kiléptünk az utcára. Gergő, októberben azt mondta, annyit esik Párizsban az eső, hogy majdnem olyan, mint London. Ehhez képest most nagy mázlink volt, mert tegnap is a Louvre-ban voltunk, amíg esett, ma pedig maximum beborul egy kicsit, de esőre nem volt kilátás. Beültünk egy közeli kávézóba reggelizni, a Bastille mellett, gyönyörű helyen. Akkora adagot kaptunk, hogy csak pislogtunk. A 6 eurós reggelibe beletartozott egy fél baguette megvajazva, egy adag lekvár, egy édes pirított kenyér (eredetileg croissant, de mire mi odaértünk az elfogyott), egy pohár narancslé és egy választott kávé vagy forró csoki. Annyira finom volt, úgy telezabáltuk magunkat, hogy alig bírtunk mozdulni utána. Ráadásul a kilátás a Bastille-ra, tényleg nem volt semmi. 

Reggeli után elsétáltunk a metróhoz, ami elvitt minket egészen az Eiffel toronyig. Luu teljesen be volt sózva, mert erre várt már nem tudom mióta. Minimum három órát töltöttünk ott, mert minden egyes szögből meg kellett nézni az Eiffel tornyot, mindenhonnan képet kellett csinálni... Átmentünk a Szajna másik oldalára is, a Musée de l’Homme elé, mert onnan lehet a legszebb fényképeket készíteni. Én ezalatt a három óra alatt rájöttem, hogy megtaláltam Párizs legborzasztóbb és legelviselhetetlenebb helyét. Ennyi turistát sehol máshol nem látsz, mindenki ezerrel lövi a jobbnál jobb szelfiket, közben akkora a szemét (persze ez nem látszik a képeken), hogy lépni nem tudsz, és bolond emberből sincsen hiány. Láttunk egy nőt, aki rózsaszín melegítőben ugrált fel-le, és egy férfit, aki hatalmas szemeteszsákot cipelt a hátán, és mikor ránéztem, hirtelen késztetést érzett, hogy hozzáérjen a táskámhoz – szerencsére olyan lassú volt, hogy időben el tudtam hajolni. Ezen kívül ott vannak szerencsétlen fekete csávók (vanjuró, vanjuró), akik árulják a pici Eiffel tornyokat meg a hülye ugatós kutyákat, aminek a hangjától meg lehet őrülni. Így kellett több, mint három órán keresztül járkálni, már majdnem mindenkinek segítettünk képet csinálni, rólunk is csináltak, és a végén már tényleg azt hittem, hogy itt fogok megbolondulni, ráadásul Luu folyamatosan azt hajtogatta, milyen romantikus, ide életed szerelmével kell jönni. Na, aki engem ide elcipel, az biztos, hogy nem lesz életem szerelme, ennél giccsesebb (és koszosabb) hely nincs még egy a világon. 

Ez a kedvenc képem az Eiffel toronyról

Luu és én az Eiffel toronynál

Végül nagy nehezen rávettem Luu-t, hogy induljunk vissza a városba a Szajna-parton. Az Eiffel torony előtti hídon sajnos észrevett egy pasit, aki egy hatalmas rózsacsokorral ácsorgott, és nagyon várt valakit. Luu-nak sem kellett több, elkezdett ujjongani, ez milyen romantikus, meg „imagine if someone is waiting for you like this, in front of the Eiffel tower!” (Képzeld, valaki így várna téged, az Eiffel torony előtt!). Aztán sajnálkozott, hogy milyen buta az a lány, aki egy ilyen pasinak nemet mond, és még csak el sem jön. Én közben szurkoltam, hogy nehogy ideérjen a lány, és úgy látszik, annak legalább van egy csepp esze, ennél gicsesebb dolgot életemben nem láttam. Én nem csak hogy el sem jönnék, ha valaki ilyet tervezne, de azt hiszem szerencsétlen pasit abban a pillanatban dobnám ki, ahogy előáll a meglepetéssel. Nem nagyon hiszek a love of my life (életem szerelme) meg a szőke herceg fehér lovon kezdetű dolgokban. Sajnos ott kellett állnunk legalább negyedórát, de szerencsére a lány nem jött és nem kellett végignéznünk a nagy romantikus ölelkezést/csókolózást.

Kilátás a hídról (ahol a pasi várt a rózsákkal)

Nagy nehezen visszaindultunk a városba, útba ejtettük a Les Invalides hatalmas és gyönyörű épületét, be is mentünk megnézni. Ide sem kellett jegyet vennünk szerencsére. Ott volt középen Napóleon sírja, gyönyörű helyen. Én egyszer voltam már itt az osztállyal, de már nem nagyon emlékeztem rá. Ezután felmentünk egy kiállításra, amely a francia hadviselést mutatta be. Sok Napóleon korabeli csatáról volt információ, fegyverek, ruhák, sőt, még Napóleon koronázásának a zenéjét is meghallgathattam. Nagyon érdekes volt, de nem tudtam sokáig nézelődni, mert Luu nagyjából végigsprintelt az egész kiállításon. 

Les Invalides

Ez van Napóleon sírja felett

Napóleon sírja

Majd egyszer visszajövök, még 25 éves koromig ingyen van. Az alagsorban Charles de Gaulle életét bemutató kiállítás volt, azt is megnéztük, az már jobban érdekelte Luu-t is, és volt angol nyelvű fejhallgató, amivel követni tudta.

Egyetlen vezető: de Gaulle.
Egyetlen harc: a szabadságunkért.
"Az egyetlen célunk, hogy szót adjunk a francia népnek."
(Charles de Gaulle)

Miután kijöttünk innen, elsétáltunk egészen a Musée d’Orsay-ig, de én addigra már nagyon elfáradtam. Be akartunk ülni egy McDonald’s-ba, de a környéken nem volt egy sem, a kávézók, pékségek nagy része is be volt zárva, itt szinte hagyománya van a vasárnapi zárvatartásnak – a mi szempontunkból nem annyira örvendetes. Azért keringtünk egy kicsit a Musée d’Orsay környékén, hátha találunk valamit. 

Musée d'Orsay

Naplemente a Szajna felett

Már kezdett esteledni, és Luu kitalálta, hogy menjünk vissza, megnézni a kivilágított Eiffel tornyot. Közel voltam a dühkitöréshez, de nyeltem egy nagyot, mégis csak először van Párizsban, menjünk vissza. Visszametróztunk, vártunk fél órát, mert csak minden órában van fényjáték, összesen öt percig. Nem volt egy nagy dolog, ezt Luu is megjegyezte, de megnéztük, mehettünk vissza a hostelbe vacsorázni. Vettünk egy ananászos pizzát a hostel melletti pizzériában, megettük, aztán lefeküdtünk aludni, mert holnap nagyon hosszú napunk lesz. 

A kivilágított Eiffel torony