Reggel fel
kellett kelni „korán”, mert megígértem Luu-nak, hogy elmegyek vele a bankba,
megszüntetni a számláját. Így is lett, 11-kor elindultunk. A bankban jó sokáig
szórakoztunk szegény nővel, mivel Luu nem csak hogy az összes fontos papírját
elkeverte, amit kapott tőlük, de elfelejtette a pinkódját, ami jelentősen
megnehezítette, hogy levegyük a számláján maradt pénzt. Nagy nehezen azért
sikerült visszaemlékeznie, és egy közeli automatából kivette a maradék pénzét,
viszont mire visszamentünk a bankhoz, az már be volt zárva, ebédszünetet
tartottak. Volt 1,5 óránk a városban. Csináltam néhány képet séta közben.
 |
| Rhone |
Először elmentünk a H&M-be,
megtaláltuk a kalapot, amit hetek óta kerget, felpróbálta, mégsem kell. Utána
elmentünk egy afrikai hajszalonba, mert kitalálta, hogy befonatja a haját, mielőtt
hazamegy, de aztán tíz perc üzletben való ácsorgás után mégis úgy döntött, hogy
nem. Elmentünk egy boltba, ahol megjavítják az Iphone-ja képernyőjét, amit
Párizsban összetört, de az sem ment zökkenőmentesen, mert túl drágának találta
a javítást, akkor is, ha az előző helyeken ennek az árnak kb. a négyszeresét
mondták. Nagy nehezen azért ott tudtuk hagyni a telefont, és visszamentünk a
bankba. Ott is elintéztünk mindent.
 |
| Deszkapark ilyenkor |
Közben viszont Luu talált a Facebook-on egy
nőt, aki még ma délután befonja a haját, de el kell metrózni/villamosozni a
lakására, mert nem tud sehova menni. Én mondtam, hogy ne haragudjon, de nem
megyek vele – amúgy is marhára elegem volt már, hogy mindenhova el kell
kísérni, mert képtelen egyedül intézni a dolgait. Erre addig nyavalygott, amíg
beleegyeztem, hogy elkísérem, és megvárom amíg a nő elmagyarázza a dolgokat,
mert ő nem tud angolul, nyelvi akadályok, bla bla bla. Olyan fél 4 körül értünk
oda, én nagyon fáradt meg nyűgös voltam. Egy lakótelepen találtuk magunkat, Luu
folyamatosan hajtogatta, hogy ő fél (mégis mitől?), aztán mikor odaértünk a
háztömb elé konkrétan hisztirohamot kapott, hogy ne hagyjam egyedül. Majdnem
sírt, úgy nyávogott meg könyörgött, mint egy óvodás… A nyávogásnál és a
hisztinél szerintem nincs rosszabb dolog a világon, úgyhogy nagyon mérgesen
rászóltam, hogy azonnal fejezze be, itt maradok, csak fejezze be. Felmentünk a
nő lakására, egy kis panel volt a nyolcadik emeleten. Két pici gyereke volt, a
kisfiú olyan 2-3 éves körüli, a kislány néhány hónapos, december 24-én
született pont. A nő három órán keresztül fonta Luu haját, én közben csak ültem
és néztem ki a fejemből – meg majd’ felrobbantam persze –, nézegettem a
gyerekeket, meg néha beszélgettem a kisfiúval. Este fél 7-kor végre a nő
bejelentette, hogy „Finish!” (csak
néhány szót tudott angolul), mehettünk. Kiléptünk a lakásból, Luu azt mondja: „Should I tell you something?”
(Elmondhatok valamit?), én odavetettem, hogy: „Yes?!”, erre azt mondja: „I
don’t like it.” (Nem tetszik.). Na, gratulálok, ezért ültem ott három órát,
ezért hisztiztél a kapu előtt. Hazafelé tényleg nem voltam hajlandó
hozzászólni, annyira mérges voltam.
Otthon legalább
ő főzött vacsorát, és nagyon finom lett, de ettől függetlenül a mai rohangálást
nem fogom soha elfelejteni neki. Nekem is van életem, csomó tanulnivalóm lett
volna, nincs erre energiám, hogy az ő dolgait intézzem folyamatosan. Kicsit
(nagyon) el van kényeztetve, azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése