Le 16 Février 2015 - Paris

You can’t ever get too much of Paris.

A Bastille reggel

Tegnap már 10 körül aludtunk, úgyhogy ma nem volt nehéz „korán” felkelni. Lementünk reggelizni, aztán összepakoltuk az összes cuccunkat és levittünk mindent a recepcióra. Szerencsére volt egy szoba a csomagoknak fenntartva, ahova bezárták a nagy hátizsákjainkat, így nem kellett egész nap magunkkal cipelni. A buszunk este későn indult vissza Lyonba, majd sötétedés után visszajövünk a cuccokért, addig ugyanúgy mászkálhattunk a városban, ahogy eddig.

Luu azt mondta, ő már látott „mindent” (az Eiffel tornyot és a Louvre-ot), ma oda megyünk, ahova én akarok. Ki is használtam az alkalmat, és célba vettem a kedvenc helyemet, a Place des Vosges-ot, ahol Victor Hugo háza is van. Sajnos az utóbbi be volt zárva, mert hétfő szünnap (előbb is eszembe juthatott volna), de a kis tér szokás szerint gyönyörű volt. Megint sütött a nap, rengeteg gyerek játszott, biciklizett, rohangált, a nagyszüleik vigyáztak rájuk. Luu-nak is nagyon tetszett a tér, de ettől függetlenül nem maradtunk sokáig.

Place des Vosges

Place des Vosges

Elindultunk a városközpont felé, útba ejtve a Centre Pompidou-t, ott vettünk egy-egy baguette-et ebédre és azt eszegettük a hatalmas épület előtti téren. 

Itt ettük a baguette-et

Ezen meg látszik az egész épület (Centre Pompidou)

Kút

Utána jó sokáig sétáltunk a Szajna-parton, útba esett a Louvre megint, és a Jardin des Tuileries is. Megnéztük a könyvárusokat, vettünk néhány képeslapot. Én majdnem vettem egy Francois Villon kötetet, de amit találtam, az 40 euró volt, annyit most nem akartam érte fizetni. Később azért találtam kedvemre való könyveket egy antikváriumban, összesen négy eurót fizettem értük. Vettem egyet, amelyik XIV.Lajosról szólt  - Luu teljesen hülyének nézett, hogy: Will you really read it? / Tényleg el fogod olvasni? –, meg egyet, aminek az a címe, hogy Loin de mes proches (Távol a rokonaimtól), és egy nőről szól, aki csapot papot (a férjét és a gyerekeit) otthagy Párizsban és visszaköltözik a szülőfalujába. Délután beültünk uzsonnázni egy kávézóba, ittunk egy kávét, meg croissant ettünk mellé, pihentünk kicsit.

Louvre sarka

Jardin des Tuileries

Jardin des Tuileries

Házak a Szajna-parton

Az utolsó hely, amit mindenképp meg akartam mutatni Luu-nak a Jardin du Luxembourg volt, de most a borús szürkületben tényleg nem volt ugyanolyan, mint amikor októberben szikrázó napsütésben itt jártam. Az egyik kapunál egy zenekar zenélt éppen, egy kisebb csoport ember verődött köréjük, egy nagyon pici kisfiú pedig úgy táncolt a ritmusra, hogy mindenki csak tátotta a száját. Mi is megálltunk Luu-val, hallgattuk kicsit őket, mosolyogtunk a kisfiún, tényleg eszméletlen ritmusérzéke volt.

Jardin du Luxembourg

Luu közben kiszúrta a Panthéon kupoláját, úgyhogy elmentünk azt is megnézni. 

Pantheon

Még sosem voltam bent, ide is ingyen mehettünk, és szerencsénk volt, mert pont becsusszantunk zárás előtt. Lementünk az alagsorba, ahol nagyon híres emberek sírjai vannak, én erről nem is tudtam eddig. Ott volt Victor Hugo, Émile Zola, Marie és Pierre Curie, Rousseau, rengeteg ember, akik még nagyobbá tették Franciaországot. Elég furcsa volt azért ott mászkálni, mégiscsak egy temető, akármilyen szép is. Miután végigjártuk az alagsort, visszamentünk és nézelődtünk egy kicsit a fenti részen is, ami tényleg eszméletlen szép volt – a képeken annyira nem látszik, sötétben nem fényképez jól a telefonom.

Ilyen a Pantheon bent

Miután kijöttünk a Panthéonból, elindultunk vissza a szállásra. Két utcával arrébb viszont rengeteg mentő-, rendőr- és tűzoltóautóra lettünk figyelmesek, az egész kis utca le volt zárva, és nagyon nagy sürgés-forgás volt. Természetesen ott álldogált néhány járókelő, tőlük megtudtuk, hogy valaki kiugrott egy ablakon kb. öt emelet magasból, és pont egy autó elé esett, ami valószínűleg áthajtott rajta. Elég borzasztó volt hallani is, nem hogy a mentősök mozgását látni, ahogy próbálják újraéleszteni szegény férfit.  Én menni akartam, minél hamarabb, de Luu azt mondta, ő kíváncsi, mi fog történni, maradjunk. Sosem értettem, mit kell az ilyen baleseteknél nézni, hiszen valaki éppen haldoklik és a mentősök küzdenek az életéért… Űgyhogy én el is fordultam, és vártam, amíg Luu kinézelődi magát. Közben persze a rendőrök rászóltak mindenkire, aki kíváncsiskodott, és szerintem teljesen igazuk volt. Nem sokat lehetett amúgy sem látni (hála Istennek), de a nőnek, aki átgázolt szegény pasin, a sikoltozását, kiabálását akárki hallhatta. A sok hülye turista meg, akik jöttek a Panthéon felől, természetesen megállt, és kérdezgetett minket, meg a körülöttünk állókat hogy mi történt. Amikor már hatodszorra hallottam a történetet, és a mentősök is elkezdtek összepakolni – nem hiszem, hogy sikerült megmenteniük szegény pasit –, elindultunk végre hazafelé. Én nagyon mérges voltam Luu-ra, hogy ott kellett állni a baleset mellett fél órát, alig szóltam hozzá a következő egy órában, amíg hazasétáltunk. Ő meg nem értette, hogy mi bajom van.

Vettünk vacsorára mindenféle készételt a Monoprix-ben, megmelegítettük a hostelben egy mikróban, megettük, pihentünk kicsit, aztán 10 körül elindultunk a buszunkhoz. Odaértünk időben, még várnunk is kellett a beszállásra. Az út Lyonba borzalmas volt, mert a buszvezető óránként megállt, felkapcsolta a villanyt, néha kiengedte az utasokat, néha csak ő szállt ki elszívni egy cigit. Aludni tehát nem nagyon lehetett, mert mire elaludtál, már megint megállt és felkapcsolta a villanyokat. Utólag azért azt mondtam, még mindig jobb, hogy így csinálta, mintha vezetés közben aludt volna el és balesetet szenvedtünk volna az autópályán miatta, biztosan fáradt volt nagyon. Nagy nehezen, reggel negyed 7-kor megérkeztünk Lyonba. Rendőrök szálltak fel a buszra, és leszállás előtt leellenőrizték mindenkinek a személyigazolványát vagy útlevelét. Mikor végre leengedtek, fogtuk a cuccunkat és metróztunk haza. Otthon én gyorsan lezuhanyoztam (nem bírom elviselni ha koszos vagyok) és úgy estem be az ágyba, végre aludhattam rendesen.