Le 7-8 Février 2015

Szombat reggel mire felkeltem, Dóri már a buszon volt, úton Párizsba. Valamikor 6 körül indult vissza, én semmit nem hallottam, mikor kiment: aludtam, mint Csipkerózsika, egészen 9-ig. Délelőtt skypeoltam anyáékkal, egészen addig míg Madame Willibald és a férje meg nem érkeztek.

Azzal kezdték, hogy végignézték az egész lakást, hogy mit kell megjavítani. A néninek be nem állt a szája, folyamatosan kérdezgetett, mint egy tipikus nagymama – hogy vagyok, nem érzem-e egyedül magam, milyen az egyetem, stb. –, a bácsi közben járkált a lakásban, megnézte a légkondit, a villanyokat, a sütőt, a hűtőt, a függönyöket, beüzemelte a nyomtatót (amit ők hoztak nekem), és sajnálkozott egy sort, hogy nem tudta rendesen kitisztítani, így csak fekete-fehérben nyomtat. Aztán leszaladt a sarki boltba villanykörtékért, és kicserélte azokat, amik nem működtek eddig. Én meg csak bámultam, és igyekeztem válaszolgatni a néni összes kérdésére. Miután a bácsi végzett a lakás ellenőrzésével és javításával, elindultunk ebédelni, hogy közben beszélgessünk egy kicsit „entre nous” (magunk között) a jelentkezőkről, meg a nyári időszakról, amikor nem leszek itt. Beültünk egy közeli étterembe, rendeltünk, aztán egy szó sem esett a lakásról, mert a két nyugdíjast annyira érdekelte az életem, meg Magyarország és a nemzetközi politika, hogy mindent, de tényleg mindent el kellett mesélnem. Először is, elmagyaráztam, mi az az antropológia (legalábbis megpróbáltam), aztán, hogy Magyarországra egyik héten Merkel jön, másik héten Putyin, úgyhogy a nemzetközi kapcsolataink elég színesek mostanában. A desszert után már szóbakerültek a lehetséges jelentkezők, és a néni nagyon helyes volt, azt mondta, én válasszak, én fogok vele lakni, a bácsi bólogatott, és ismételgette a néni mondatait. Hát jó. Fizettünk – illetve ők, mert a bácsi hatalmas gentleman, meghívott –, aztán visszamentünk a lakásba. Ott már „csak” annyi volt hátra, hogy Luu szobájában egy létrán egyensúlyozva a bácsi visszarakosgatta a függönyt, nem sokkal később megérkezett Nicolas, a kolumbiai srác. Beszélgettek vele, imádták. A bácsit egészen eddig nem hallottam ennyit beszélni, nagyon megeredt a nyelve, és egyszerűen nem hagyta békén még akkor sem, mikor már a görög lány is a konyhában ácsorgott mellettem. Mikor Nicolas is érezte a helyzet abszurdságát, elindult, de a bácsi azt mondta, „non, ca m’intéresse, continue!” (Engem ez érdekel, folytasd!), úgyhogy meg kellett várni, amíg Nicolas teljesen kielemzi Kolumbia politikai helyzetét, csak utána mehetett. Kikísértem, ő egy ilyen nagyon cinkos kacsintással búcsúzott, remélem ez azt jelenti, hogy nemsokára találkozunk. Közben a görög lány a konyhában hallgatta a nénit, és fura arcokat vágott, hát még akkor, mikor Madame Willibald elmondta neki, hogy csak akkor jöhet, ha Nicolas nem tud mégsem. Aztán nem sokat időzött, igazából a néni is csak néhányat kérdezett tőle, utána egyből „végeztek”. Én próbáltam kedves lenni, erőltetni, hogy ismerkedjenek kicsit jobban, aztán kikísértem a lányt az ajtóhoz, mosolyogva mondtam, hogy majd írok neki. De miután megint egy fura grimaszt vágott egy nagy lesúlytó pillantással kísérve, inkább kinyitottam neki az ajtót, és örültem, hogy kilépett rajta. Remélem, sikerül Nicolas-nak beszerezni mindent, ami kell a néninek, mert én nem akarok olyan emberrel lakni aki állandóan grimaszol, meg felsőbbrendűnek érzi magát. Miután mindenki elment, a néni meg a férje is szedelőzködni kezdtek, aztán 10 perccel később már itt sem voltak. Amúgy nagyon helyesek, végül sikerült kideríteni, hogy velem mi lesz nyáron, meg jövőre, maradhatok-e. Azt mondták, semmi akadálya, sőt, a néni megpróbálja rábeszélni a lányát, hogy ne kelljen teljes árat fizetnem nyáron (bár eddig mindenkinek kellett, ha maradt), mert tudják, hogy nekem nehéz kifizetni. Szeptembertől pedig egy francia lánnyal fogok együtt lakni, aki előkészítőre jár majd (az elit egyetemi felvételihez), ide egy közeli gimnáziumba. Már érettségizett, ez az előkészítő érettségi után általában 2 évig tart, utána felvételiznek az úgynevezett „grandes écoles”-ba, ami a nagyon nagy presztizsű elit egyetemeket jelenti. Tehát nekem már csak annyit kell tennem, hogy szeptemberben visszajövök és tovább fizetem a lakbért.

Délután nem maradt túl sok időm, megettem a tegnapról maradt spagettit, és pakolásztam a szobámban.

Vasárnap nagyon sokáig aludtam, délután főztem egy cukkinikrémlevest (nagyon-nagyon finom lett!), és lefoglaltam a párizsi szállásunkat (pénteken megyek Luu-val), meg a buszt hazafelé. Később, ahogy sötétedett, nagyon elkezdtem érezni az emberi kontaktus hiányát, és egyre mélyebbre zuhantam abban a bizonyos gödörben. Ilyenkor pedig nem nagyon húz ki semmi (csokival meg meleg fürdővel lehet próbálkozni ugyan, tanulni sem lehet, semmi más értelmes dolgot csinálni sem lehet, csak aludni lehet. Úgyhogy, már este 10-kor ágyban voltam.