Le 19 Février 2015

Luu repülőgépe ma délután fél 3-kor indult. Tegnap este megbeszéltük, hogy legkésőbb 9-kor fel kell kelnie, hogy mindent összepakoljon, és hogy időben el tudjunk indulni. Én felhúztam az órámat, fel is ébredtem 9-kor. Luu még aludt. Én aztán nem fogom felkelteni, úgyhogy tovább feküdtem félálomban az ágyamban. Olyan 10 óra körül kezdett el mocorogni, aztán nem sokkal később fel is kelt – még szerencse, mert 11-kor elvileg el kellett indulni, ha el akarta érni a gépet. Megreggeliztünk szép nyugodtan, megittuk a kávénkat, de nem nagyon beszéltünk közben.

11 előtt egy picivel Luu elkezdte kihordani a csomagjait az előszobába. Én előtte sem nagyon nézegettem, hogy mennyi cucca van, csak azt tudtam, hogy sok – mellesleg nem is nagyon láthattam összepakolva mert természetesen tegnap éjjel fejezte be a csomagolást. Egyszer csak megállt, gondolkozott egy kicsit, és azt mondta, esélytelen, hogy mi ezt ketten el tudjuk cipelni a reptérre. Elkezdtem számolni, és igaza volt. Volt egy hatalmas táskája, amibe valahogy belerakta a síléceit (persze kilógtak felül), azt alapból egy embernek kellett vinni, azon kívül volt három nagy utazótáskája, két kisebb táska és egy hátizsák. Ezt tényleg nem tudja két ember elvinni egyszerre. Mi legyen? Taxit ő nem hajlandó hívni, mert drága. Azt mondja nekem: „Can you call Jeremy?” (Felhívod Jeremyt?). Na, ez volt az a pont, amikor tényleg úgy néztem rá, mintha most jött volna ki a diliházból. Jeremytől én is csak azért kértem decemberben, hogy vigyen ki a reptérre, mert Anya erősködött. De tényleg, szegény van vagy 70 éves, nem lehet egyik pillanatról a másikra ugráltatni. Ráadásul Luu még csak nem is ismeri. Elkezdtem gondolkodni, hogy van-e olyan ismerősünk, akinek van kocsija, és nem hatalmas nagy bunkóság megkérni, hogy vigyen el minket a reptérre. Igazából szerintem ilyet kérni akárkitől bunkóság, egyszerűen nem lehet így embereket ugráltatni, csak mert ez a szerencsétlen nem bírt előre gondolkodni. Végül eszembe jutott Ben, aki Párizsba vitt, hátha pont otthon van, ő van annyira őrült, hogy még örül is neki, ha megkérjük. Így is lett, rögtön válaszolt az smsemre, összeszedte magát, kocsiba ült, és elindult hozzánk. Luu közben percenként kérdezgetett, hogy „Are you sure he’s coming? Because if not, I have to search something.” (Biztos hogy jön? Mert ha nem, mást kell kitalálnom.) – mintha ezt is ő szervezte volna meg.

Végül húsz perc múlva megérkezett Ben az autóval, bepakoltuk Luu cuccait, és elindultunk. Ben eszméletlen kedves volt, megvárta amíg Luu feladja a bőröndjeit és elköszönünk, utána pedig haza is vitt engem, pedig mondtam neki, hogy akárhol kitesz, nekem az jó. 

Itthon elkezdtem takarítani, mert Luu szobája nagyobb volt, mint az enyém és kitaláltam, hogy átköltözök. Ha jön hozzám valaki otthonról így elférünk kényelmesen legalább. Arra elég kevés az esély, hogy Nicolas-hoz jön majd valaki mostanában Kolumbiából. Ja igen, most már biztos, ő lesz a lakótársam, a néni áldását adta rá. Jövő héten fog beköltözni valószínűleg, én már nagyon várom, nagyon szimpatikus srác.

Egészen estig takarítottam, de még holnapra is maradt tennivaló bőven, mert kitaláltam, hogy az egész lakást kipucolom, így mielőtt hazamegyek, a vizsgáim után nem kell nekiugrani rögtön.