Le 23 Février 2015

Kezdődik megint az egész, hétfő, egyetem, stb. Szerintem ennél rosszabb érzés nincs a világon, mint amikor szünet után hétfőn újra be kell menni. Szerencsére csak egy órám volt, az egyáltalán nem vészes. Tegnap végül nem tudtam tanulni (meg palacsintát sütni sem), a blogolás annyira elvette az időmet.

Most viszont, ahogy a buszon/metrón/villamoson zötykölődtem az egyetem felé, elhatároztam, hogy most már tényleg elkezdek tanulni, mert ennek így nem lesz jó vége. Az egy dolog, hogy még mindig nem tudom az első félévi jegyeimet, ebből következik, hogy azt sem tudom, megvan-e a félévem, vissza kell-e jönnöm júniusban pótvizsgázni, vagy nem, de most tényleg muszáj ezerrel tanulnom, mert a második félév után nem szeretnék ilyen kétségeket. Amúgy itt úgy működik a félév érvényesítése, hogy elvileg ha nem kaptam semmire 0-t, akkor az összes jegyem átlagát számolják, és ha úgy elértem 20-ból 10-et, akkor megvan a félév. Tehát ez így nem hangzik annyira teljesíthetetlennek, és az eddigi átlagom 13 körül van, mégis ott van a hülye informatika, ami betehet, vagy akármelyik vizsgám, amit félreértettem, nem a kérdésre válaszoltam, stb. A jegyeinkről amúgy még mindig semmi hír nincsen, de nem valószínű, hogy a sztrájknak mostanában vége lesz, tehát az sem, hogy megkapjuk őket.

Mindegy, órára – már amelyiket megtartják – azért bejárunk, aztán majd lesz valami. Beértem pontosan Étude de cas-ra, 10-re, leültem Alicia meg Marielle mellé, akik nagyon bele voltak merülve a szünetről folytatott beszélgetésbe, de azért odavigyorogtak rám. Most nem túl sok érdekes dolgot csináltunk, egy cikket kezdtünk el olvasni és beszélgetni róla. Az volt csak a probléma, hogy senki nem olvasta el otthon, úgyhogy most kellett átfutni a kb. 20 oldalas cikket, és nem csak nekem volt hozzá kevés az idő, a többieknek is. A mai nap meglepetése, hogy Tom nem jött órára és én komolyan aggódni kezdtem, mert csak akkor tudom ezt elképzelni, ha valami hatalmas szörnyűség történt vele. Emellett kiderült, hogy két hét múlva prezentálunk, de nem nagyon van gond, mert van egy kis plan-unk (vázlat/terv), és csak meg kéne tölteni tartalommal. Ehhez olvasni kellene rengeteget, igazából erre próbálom rávenni magam két hete. Marielle-lel megbeszéltük, hogy értesítjük Tom-ot és a héten valamikor összeülünk megbeszélni.

Óra után beszélgettem kicsit a lányokkal, mindenki kérdezte, merre voltam a szünetben, úgyhogy meséltem nekik kicsit Párizsról, ők meg irigykedtek. Aztán ők mesélték, hogy milyen volt otthon, a családjukkal, barátjukkal, akkor meg én irigykedtem. De igazából már csak két hónapot vagyok itt, addig is két látogatóm is jön, hamar el fog repülni.

Ennyire happy vagyok
palacsintasütés közben

Olyan délután 1 körül értem haza, nekiálltam palacsintát sütni. Az eredeti cél az volt, hogy most két napig lekváros palacsintán fogok élni, mert Luu itthagyott kb. három üveg lekvárt, amit az anyukája főzött, és nagyon nem szeretném kidobni, márpedig áprilisig valamit kell vele csinálnom. Ebből az egészből az lett, hogy két darab lekváros palacsintát bírtam megenni délben, utána valami sósat akartam, úgyhogy elkezdtem recepteket keresgélni az interneten. Összerakni viszont már nem volt időm, mert Nicolas-szal találkoztam a városban.

A lakásbiztosítás miatt kellett összefutnunk, hogy megkérdezzük, lehet-e Luu nevét kicserélni az övére, ha ő fog velem lakni. Először kicsit nehezen találtuk meg egymást, de végül mindent el tudtunk intézni, a biztosítónál azt mondták, ingyen kicserélik a neveket, egy emalit kell írnom nekik majd. Nicolas nagyon aranyos volt, végig dumált, kérdezgetett mindenről. Velem akart ebédelni, de rájött, hogy nem ugyanazon a campus-on vagyunk, és az enyém eszméletlen messze van, úgyhogy nem hívott. De azért elmondta hatszor, mennyire jó lett volna. Csak jövő héten fog beköltözni, mert hétvégén Olaszországba utazik, de előtte pénteken valószínűleg áthozza a cuccát. Ez nekem tökéletes, mert szerdán jön Anna meglátogatni engem, úgyhogy legalább addig normális ágyon tud aludni, nem a kinyithatóson, ami Aaron szerint borzasztó kényelmetlen. Mikor végeztünk, Nicolas invitált, hogy menjek vele a bankba is, de én gyorsan kivágtam magam a „tanulnom kell” kifogással, ami amúgy igaz is volt. Szerintem amúgy is csak azért hívott, mert nem szeret annyira egyedül lenni, és még nincsen annyi barátja, de nem nagyon volt kedvem bankban ücsörögni. Az ebéd jobb lett volna.

Este összeraktam a sós palacsintát, sajtkrémet csináltam hozzá, azzal töltöttem meg és tejföllel megkenve összesütöttem, de őszintén szólva, nem lett életem kajája. Sőt. Ha különleges a sajt, akkor biztos finom, de sima reszelt sajttal nagyjából semmi íze nem volt. De most spórolok, nagyon, úgyhogy nem nyavalygok, aki tényleg éhes, az megeszi ezt is. Sajnos maradt belőle holnapra is.