Ma délelőtt megpróbáltam
kicsit tovább aludni, aztán elmentem futni, megint gyönyörű idő volt. Remélem
ilyen lesz a hétvégén is Párizsban. Nem tudom, hogy volt-e órám reggel, már be
se mentem, mert már három hete elmarad a sztrájk miatt. Nem hiszem, hogy most kivételesen
megtartotta volna a nő. Másrészt, ha bemegyek, akkor ott kell maradnom este
8-ig, ami aztán tényleg túlzás.
Így viszont
csak 4-re mentem, akkor kezdődött a Dynamique
des sociétés című órám, a kedvenc tanárommal. Alig voltunk bent, szerintem a
diákok 80%-a hazament már. A sztrájk miatt csütörtökön és pénteken majdnem
mindenkinek elmaradnak az órái, jövő héten szünet, biztos mindenki hazautazott,
meg is értem őket. Óra után megkerestem a „kemény magot”, Tom, Léna, Alicia,
meg még néhányan a csoportból kint álldogáltak, cigiztek a terem előtt. Én is
odaálltam közéjük, de sokat nem beszéltem, nem volt nagyon csevegős hangulatom.
Ők is ma esti óránkra vártak, amit Denis Cerclet tartott, az aranyos, atyáskodó
tanárunk. Mikor két hete, kedden nem tartott órát a sztrájk miatt,
felajánlotta, hogy valamikor bepótoljuk. Azt mondta, ez nem rendes óra lesz,
hanem inkább egy beszélgetés: bármit kérdezhetünk, arról fogunk beszélni,
amiről szeretnénk, ő nem fog végig beszélni, inkább minket szeretne hallgatni. Így is lett.
Bementünk a
többiekkel, átrendeztük a termet, körben ültünk le, hogy mindenki lásson
mindenkit. Denis (így hívjuk magunk között) leült az egyik székre, és olyan
volt, mint egy nagypapa, mosolygott, nézegetett körbe, nagyon elégedettnek
látszott. Elég jó hangulatú „órát” sikerült összehoznunk, alig bírtunk kijönni
a teremből, annyira belemerült mindenki a vitába. Én nem nagyon szólaltam meg,
még mindig nem volt kedvem beszélgetni (fogalmam sincs, miért, ez egy ilyen
nap), de nagyon sokat gondolkoztam azon, amiket a többiek mondtak. Igazából Tom
dobott be egy kérdést, amiről sokan elmondták a véleményüket, aztán vitatkoztak
rajta. Az volt a kérdés, hogy hogyan lehet olyan területen, közösségben kutatni
antropológusként, ami túlságosan mélyen érint minket érzelmileg. Tom valami
Dél-amerikai példát hozott, ahol csecsemők és gyerekek halnak meg, azt mondta,
ő nem lenne képes azt végig nézni. Nagyon érdekes volt erről meghallgatni a
többiek véleményét. Később áttértünk a háborús-konfliktusos témakörre, milyen
lehet egy háborús országban kutatni például. Nagyjából huszan lehettünk, de
ebből csak tizen szóltak hozzá, a másik fele végig csendben volt – velem
együtt. Hazafelé Tommal és olyan szaktársaimmal mentem, akiket eddig életemben
nem láttam, de szimpatikusak voltak. Tom a villamoson megjegyezte, hogy „Sara on ne t’entend pas aujourd’hui”
(Sara, nem hallani ma téged), de mondtam neki, hogy nem nagyon vagyok ott
fejben. Azért, mikor kettesben maradtunk, kérdezgettem kicsit, hogy ne legyek
bunkó. Elmesélte, hogy szünetben meglátogatja a nővérét, de utána kicsit
befagyott a beszélgetés, mert ő is fáradt volt már. Együtt szálltunk le, jött
velem egészen a buszmegállóig, ő is arra lakik. Szerencsém volt, pont jött a
buszom.
Itthon nem nagyon csináltam már semmit, inkább csak gondolkoztam, hogy
holnap bemenjek-e az egyetemre. Rendes órám nincs, csak az alternatív filmes
dolog, amit múlt héten is csináltunk. Az a fő probléma, hogy ha bemegyek, akkor
rögtön onnan kell mennem Ben-hez, aki kocsival visz Párizsba, és nem nagyon
akartam az egyetemre a hatalmas hátizsákkal menni, utána meg átmászni a fél
városon… Végül az döntötte el az egészet, hogy egész nap fájt a torkom, de
estére teljesen bedurrant, úgyhogy úgy döntöttem, inkább jól kialszom magam
Párizs előtt, a fene ott egye meg az alternatív órát, akármilyen érdekes, az
egészségem most fontosabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése