Le 9 Mars 2015

Reggel sokkal korábban felkeltem a szokottnál, hogy lélekben, meg mindenhogyan felkészüljek a prezentációnkra. Tom gépén elvileg fent van a prezi, úgyhogy nekem semmit nem kellett vinnem. Oda is értem még 9:45 előtt, úgyhogy várnom kellett a többiekre. Marielle érkezett rögtön utánam, és el is szaladt projektorért, mert azt is nekünk kell intézni – erről nekem fogalmam sem volt. Én maradtam, vártam Tomot. Közben mindenki megérkezett, kivéve őt, már a tanár is ott volt olyan 9:50 körül. Minden technikai dolgot elintéztünk, 10:00 óra volt, Tom még mindig sehol. Aztán nem sokkal később csak beesett, de azért marha kedves volt tőle ez a sok késés, így semmi értelme nem volt negyedórával hamarabb jönnöm. Mindegy. Amíg rá vártunk, Marielle-lel rájöttünk, hogy sokkal többet készítettünk elő, mint amennyi időnk lesz, úgyhogy muszáj lerövidíteni néhány részt, meg gyorsan beszélni. Kicsit beparáztam, mert nekem is elég sok szövegem volt, ráadásul én aztán végképp nem tudok hadarni franciául, emellett nagyon fáradt voltam. Az óra végén került csak sor a prezentációra, és tényleg kereken 20 percünk volt, nem több. Nekem kellett kezdenem, és mikor kiálltam a többiek elé és a tanár azt mondta, hogy: „C’est parti!” (Mehet!), akkora lámpaláz tört rám, amekkorát még szerintem életemben nem éreztem. Megpróbáltam átvergődni magam a nagyjából 6 mondatos bevezető részen, de úgy remegett a hangom, mintha épp zokogni készülnék, elég ijesztő volt. Megfordult a fejemben, hogy átváltok magyarra, vagy hogy szó nélkül odaadom a papírom Tomnak és kimegyek a teremből sírni, de egyik sem tűnt túl hősies megoldásnak, úgyhogy folytattam. Nagy nehezen csak vége lett annak a néhány mondatnak is, és Marielle jött, én meg leülhettem. Sajnos az ő része sem votl túl hosszú és utána megint nekem kellett beszélni, úgyhogy nem volt sok időm összeszedni magam. Az elejét egész jól elmagyaráztam a többieknek, de a végére megint teljesen belezavarodtam az egészbe, leginkább mert folyamatosan az ment az agyamban, hogy ezeket a szavakat egyáltalán nem így kell kiejteni. Elég szívás egyedüli külföldinek lenni franciák között, mert csak őket tudod viszonyítási alapul venni, és olyan jól te sosem fogsz beszélni nyilván, ahogyan ők. 

Nagy nehezen átküzdöttem magam a részemen, utána elhúzódtam a terem szélére és próbáltam Tomra koncentrálni, nem pedig arra gondolni, hogy a kis alakításom alighanem mindenkinek emlékezetes lesz, de lesznek olyan jófejek és soha nem fogják szóba hozni, tehát még kimagyarázni sem lesz esélyem. Mindegy. Amúgy Tom nagyon helyes volt, mert folyamatosan bátorító mosolyokat küldözgetett felém, nem ült ki az aggodalom az arcára mint a hallgatóságom 90%-ának. Nagy nehezen csak vége lett az egésznek, de annyira elhúztuk az időt, hogy már a következő órának kellett volna kezdődnie, mire befejeztük. Kimentünk cigizni, beszélgettünk kicsit, aztán hazaindultam. Marielle jött velem, beszélgettünk kicsit út közben.

Itthon egyből elmentem futni a parkba, hogy ennek a szörnyű napnak minden részletét kitöröljem a fejemből. Igazából kielemeztem magamban a helyzetet, és nem velem volt a gond. Végül is ezerszer csináltam már prezentációt franciául és egyszer sem voltam ennyire ideges. Az egész amiatt volt, hogy csesztettek, hogy nincs sok időnk, meg mert tényleg borzasztó fáradt voltam, és semmire nem bírtam odafigyelni. Mindegy, let it go, c’est la vie (ez van). A lényeg, hogy kifutottam magamból minden feszültséget, lenyomtam 8 km-t.

Mire hazajöttem, Nicolas kiporszívózott (!), persze mielőtt elmentem futni, megmutattam neki, hogyan kell bekapcsolni a porszívót, mert eddig sosem csinált ilyet. Mintha csak az öcsém takarításának eredményét látnám, a kosz fele azért még jelen van, a sarkokhoz vagy kisebb beugrókhoz hozzá sem ért. Nem gond, miután elment az egyetemre mindenféle dolgokat intézni, én szépen fogtam magam és kitakarítottam rendesen. Kisúroltam a fürdőszobát meg a konyhát is. Majd megtanulja, legközelebb együtt csináljuk. Most nagyon helyes volt, mindenképp meg akarta csinálni egyedül, mire én hazaérek. És a szemetet is levitte. Legjobb lakótárs.

Este ő edzőterembe ment, de előtte a lelkemre kötötte, hogy várjam meg a vacsorafőzéssel, mert azt is meg akarja tanulni. 8-ra ígérte, hogy hazaér, én 9-kor úgy döntöttem, hogy megcsinálom a kaját, mert egész nap alig ettem és nagyon éhes voltam. Mikor az utolsó falatot nyeltem le, akkor lépett be az ajtón. Aztán odaültem mellé, amíg evett, dumáltunk kicsit. Holnap hajnalban megy Párizsba, ott lesz péntekig, úgyhogy majdnem egész héten egyedül leszek – mit ne mondjak, nem örülök neki.