Délután 2-kor
láttam először Nicolast, akkor támolygott ki a szobájából. Pizsamanadrágban és
egy félig kigombolt, gyűrütt ingben (gondolom abban aludt) bebotorkált a
szobámba, megkérdezte, hogy vagyok, majd felvilágosított, hogy ő borzasztóan
másnapos. Kiderült, hogy tegnap, miután éjfélkor megérkezett, csak átöltözött
és rögtön ment bulizni egy diszkóba, a többiekkel. Azt mondta, nem volt annyira
jó, ne sajnáljam, hogy kimaradtam. Tényleg nem sajnáltam, megvagyok én diszkó
nélkül.
Megreggelizett,
aztán bevette magát a szobájába, én is tanultam. Olyan 5 körül, mikor én épp a
futócuccomat készítettem az ágyamra, megjelent az ajtómban, melegítőben és
bejelentette, hogy megy az edzőterembe. Tökéletes összhangban vagyunk. Úgyhogy,
sport délutánt tartottunk. A parkban most nem voltak sokan, mert nagyon hülye
idő volt, csepergett reggel az eső, most meg mindenhol szürke felhők, ráadásul
hideg is volt. Ilyenkor csak az igazi sportemberek vannak kint. Meg én. Mivel
délután letöltöttem egy futó app-et a telefonomra, szépen le tudtam mérni,
mennyit futok pontosan, és mennyi idő alatt. Megint nehezen indultam hasfájás
miatt, de szépen lassan elmúlt, és végül összesen 7,65 km-t futottam, nagyjából
egy óra alatt. Lesz ennél jobb is.
Mikor Nicolas hazajött az
edzőteremből, hozott nekem egy petit
cadeau-t (kis ajándékot), egy kindertojást. Én teljesen meghatódtam, nekem
van a világon a legjobb lakótársam. Este főztem egy cukkinikrémlevest, Nicolas
segítségével, megvacsoráztunk, mesélt kicsit Párizsról, aztán nem sokkal később
elmentünk aludni, ma nem bulizós szombatunk van.
________________________________________________________________________
Nicolas már
tegnap kitalálta, hogy csináljunk ma valamit, nem akar egész nap a lakásban
ülni. Én egyet is értettem vele, futni ma nem akartam menni, mert hatalmas
vízhólyag van a jobb lábamon (a futócipő miatt), már egy hete, és jó lenne
kicsit kímélni. Megreggeliztünk, ő megnézte, melyik múzeum van nyitva, kicsit
rápihentünk az elindulásra, aztán olyan 2 körül léptünk ki a lakásból. Elmentünk
a Musée des beaux arts-ba
(Szépművészeti Múzeum), ami mondjuk engem nem annyira nyűgözött le, mert az
elmúlt egy évben annyi szobrot, festményt, ókori gyűjteményt láttam, hogy kezd
kicsit elegem lenni belőlük. Tisztában vagyok vele, hogy nem ugyanolyan,
mindegyik másik kor, másik művész alkotása, stb., stb., de sajnos annyira hülye
vagyok a művtörihez, hogy nekem ezt magyarázhatja akárki, akármennyi ideig,
különösebben nem fog lekötni – ezt tanusíthatják az osztálytársaim. Nicolas-nak
sem jött be annyira, mert a második emeletre már neki sem volt kedve felmenni.
Amúgy az épület gyönyörű volt, azért minimum megérte elmenni. Én végig úgy
mászkáltam, hogy a plafont bámultam, kis híja volt, hogy ne döntsek fel egy-két
szobrot közben. Miután kiműveltük magunkat, nagyon megéheztünk, úgyhogy
elindultunk a Bellecour felé, keresni valami kávézót. Itt olyan nagy vasárnapi
zárvatartás van, hogy a kávézók 60%-a is zárva van vasárnap, nem csak a boltok,
szóval igazi kihívás ilyenkor találni valamit. Sikerült egy marha drága helyet
kifogni, egy szendvicset vettem 4 euró 50 centért, többet nem mertem kérni,
mert spórolok. Nicolas adott az üdítőjéből szerencsére. Ebéd után
hazametróztunk, aztán megint bevonultunk a szobánkba.
Este sütöttünk
együtt palacsintát, Nicolas kezd belejönni a konyhaművészetbe, bár még van mit
tanulnia, az biztos. Az anyukája azt üzente nekem, hogy köszöni, hogy főzök a
fiára, és hogy bármikor szívesen látnak Kolumbiában. Nagyon helyesek, Nicolas
is borzasztó hálás, amiért például összehajtogattam a ruháit, mikor levettem a
szárítóról, meg amiért főzök néha meleg kaját, stb., hatvanszor elmondta, hogy
én vagyok a legjobb, és köszön mindent. Én pedig meg vagyok lepődve, mert eddig
két pasival is együtt éltem, és nem sűrűn hagyta el a „köszönöm” szó a szájukat,
ha ezeket megcsináltam. Mindegy, most legalább tényleg hasznosnak érzem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése