Le 8 Octobre 2014

Ahhoz képest, hogy tegnap elég későn feküdtünk le, gond nélkül fel tudtam kelni reggel. Lu-val együtt mentünk az egyetemre, buszoztunk, metróztunk, villamosoztunk, közben folyamatosan szidtuk a járműveket, az embereket, és hiányoltuk a jó meleg ágyunkat. Valószínűleg nemsokára veszünk egy-egy biciklit, mert úgy tényleg sokkal könnyebb az élet. Csak még azt kellene kitalálni, hogy hova tesszük, mert a lakásban nem nagyon van hely, az utcáról meg esélyes, hogy ellopják – ha nem az egészet, az ülést minimum, hétfőn élőben láttunk egy ilyet.

Az első órám (Corps et langage) most nem volt annyira eszméletlen jó, mint két héttel ezelőtt, de ettől függetlenül érdekes volt, és mindenki nagyon bírja a pasit, aki tartja, úgyhogy még jó hangulatban is telt. Én hátul ültem és nagyon fáradt voltam ahhoz, hogy mindent felfogjak, úgyhogy a vicceit annyira nem értettem.

Ismét volt két óra szünetem a következő előadásig, úgyhogy odacsapódtam néhány ismerősömhöz, először kimentünk cigizni, aztán irány a menza. Szerencsére találtam a pénztárcámban néhány eurót, úgyhogy sikerült vennem egy szendvicset meg egy cappucinot ebédre. Elvileg a diákigazolványunkra (ami egy kártya igazából) lehetne tölteni pénzt és azzal is lehetne fizetni, de még nem sikerült rájönnöm, hogy kell rátenni a pénzt. Az egyetem honlapján le van írva, de lusta vagyok mindig megnézni. Lényeg a lényeg, hogy együtt ebédeltem a csoporttársaimmal és nagyon jól éreztük magunkat, a végén még egy mini vita is kitört a presse de la société-ről, azaz a társadalmi nyomásról (arról beszélgettünk, hogy mennyiben változtat az a szokásainkon, viselkedésünkön, ha egy bizonyos kultúrában a környezetünk különböző elvárásokat támaszt felénk).

A második órám a retteget Théories anthropologiques volt, amit csak azért nem szeretünk annyira, mert a tanár 10 percenként megáll szünetet tartani, és figyelmeztetni a háromszáz diákot az aphi-ban, hogy legyenek már csöndesebbek. Mi ezt teljesen feleslegesnek tartjuk, mert nem változik ettől semmi, csak az, hogy nem időben végzünk, hanem átlagosan negyedórával később. Nagy meglepetés ért óra közben, ugyanis kiderült, hogy gyorsabban jegyzetelek, mint a franciák. Amikor lemaradtak, rólam másolták a vonatkozó részeket, ami elég fura helyzet volt, mert mégiscsak én vagyok a külföldi. Mondjuk az egésznek az lett a végeredménye, hogy óra után alig bírtam mozgatni az ujjaimat – részben az új tollamnak is betudható a dolog.

Miután elköszöntem a többiektől, villamosra pattantam és jöttem hazafelé. Napközben Aaronéknak problémájuk akadt az internettel – megint – úgyhogy most ő hívta az ügyfélszolgálatot, sőt, azt is sikerült elintéznie, hogy holnap valaki kijön a France Telecom-tól és megnézi a dobozt/vonalat nem tudom micsodát.

Parc de la tete d'or felülről,
a házunk a kis pirossal jelölve
(Google Maps)

Mikor hazaértem Tilman a pizza tészta begyúrása után épp pihenőt vett az egyik fotelben, én pedig úgy döntöttem, végre elmegyek futni. Összekaptam magam és nem sokkal 5 után már a közeli parkban voltam és ámuldoztam, hogy milyen gyönyörű. Egy órát futottam nagyjából, és akkor is csak azért hagytam abba, mert iszonyatosan fájt mindenem – ugyanis fél éve nem mozogtam rendesen. Ha nem fújta volna tele porral a szememet a szél, maradtam volna még sétálgatni, mert megtaláltam álmaim parkját – ha egyáltalán létezik ilyen. A Parc de la tete d’or ugyanis hatalmas, közepén egy nagy tóval, ezen kívül van még ingyenes állatkert és egy óriási botanikus kert is. A futóknak külön kis ösvények vannak kialakítva, hogy ne zavarják a bicikliseket, gyalogosokat, kutyasétáltatókat, vagy a különböző szabadon szaladgáló állatokat. Elég vicces libák között futkosni, egy szakaszon egy mókus is elém ugrott, és a végén néhány méterről láttam a zsiráfokat is. Hazafelé elhatároztam, hogy ezentúl minden egyes nap kijövök és futok egy kicsit, mert egyrészt rám fér a mozgás, másrészt olyan élmény, amihez hasonlót sehol máshol nem kaptam mostanában. Egyedül a kis futótársam hiányzott, akivel otthon rendszeresen lefutottunk az alsóörsi strandra, még akkor is, ha a begabalyodó póráz miatt kicsit problémásabb volt. Remélem, Bori azért megmozgatja néha, és ha decemberben hazamegyek, az lesz az első, hogy megyünk edzeni Lizikével.

Én most nem tudtam képet csinálni, főleg nem a levegőből,
de valahogy így kell elképzelni (Google)

Itthon, nem sokkal miután kijöttem a fürdőből Lu is hazaért, azóta pedig a konyhában üldögélünk, és Tilman sorban veszi ki a pizzákat a sütőből. C’est la vie.