Ma kicsit vidámabban
(és hál’ Istennek később) keltem, mint tegnap. Főztem kávét magamnak, meg
Lu-nak is, majd elviharzottam az egyetemre, azt remélve, ma végre beérek arra
az órámra, amire az elmúlt két hétben nem sikerült eljutnom. Egészen a
villamosig rendben is ment minden, időben voltam. A Grange Blanche-on viszont, ahol a villamosra kellett volna
átszállnom, kiderült, hogy baleset volt, emiatt pótló buszok járnak. A sok
várakozás miatt sikerült fél óra késéssel beesnem a terembe, ahol megint angol
óra volt. A tanárnő – aki látszólag alig tudott franciául – azt mondta, menjek
a titkárságra, ott megmondják, melyik terembe kell mennem. Újabb húsz perc
bolyongás után sikerült végre megtalálnom a titkárságot. Az pedig természetesen
12-14 között zárva van, pont az órám időpontjában. Egy nő próbált segíteni
(valószínűleg ő is valamelyik irodában dolgozott), de ő sem tudott sajnos, mert
a faliújságon is a régi órarend volt kint. Annyit tudott mondani, írjak egy
emailt a tanáromnak, és reménykedjek, hogy elnézi a hiányzást. Nem akartam neki
mondani, hogy imádkoznom kellene, mert nem csak ez az egy hiányzásom volt eddig
– bár mindegyik önhibámon kívül. Így hát csalódottan és teljes melankóliában
hazaindultam. Szerencsére időközben helyreállt a tömegközlekedés, így nem
kellett hatszor átszállnom.
Otthon Lu még aludt,
mikor hazaértem (délután 2 volt), úgyhogy miközben reggelizett én pont meg
tudtam írni a bocsánatkérő emailt a kedvenc kékszemű tanáromnak.
Délután elindultunk a
városba képeslapot, meg könyveket vásárolni. A Bellecour-ra mentünk, az tűnt a legegyszerűbb választásnak.
Rengeteget gyalogoltunk, de sikerült mindent beszerezni, legjobban az új portugál
nyelvkönyveimnek örülök, Jean-Paul büszke lenne rám. Olyan 6-7 fele estünk
haza, azóta nem is nagyon csináltunk semmit. A fiúk hazajöttek a
snowboardozásból, és nagyon boldogok.
Összegzés: Öt hete
vagyok itt, hihetetlen. Nem nagyon tudom, mit írjak, most már egyre kevesebb az
új dolog, és ahogy múlik az újdonság varázsa, úgy kezdődnek az „unalmas
hétköznapok” is, néha nagyon nincsen kedvem felkelni és elmenni az egyetemre,
de ahogy odaérek, rögtön felvidulok. A francia barátaim egyre közvetlenebbek
velem, egyre többet vagyunk együtt. A pénzzel sajnos nem tudom, hogy állok,
csak annyit, hogy minden drága, de próbálok spórolni (leginkább kaján, az a
legegyszerűbb), nemsokára költségvetést kell csinálnom. Nemsokára el kell
kezdenem tanulni is.
 |
| búcsúzóul mára Lóci játszik (forrás: youtube) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése