Le 13 Octobre 2014

Hétfő, hétfő. Bence úgy döntött, hogy itt marad még pár napig, úgyhogy őt is felkeltettem az ébresztőórámmal. De aztán én elmentem egyetemre, ő visszaaludt.

Sikerült lekésnem azt a buszt is, amivel csak kicsit kések, ezért összesen negyedórás (lehet volt az húsz perc is) késéssel estem be a terembe, ahol Tom (a srác múlt hétről, aki felajánlotta segítségét és nagyon kedves volt) pont előadást tartott még két csoporttársunkkal, én meg totál elszégyelltem magam.  Gyorsan dobtam nekik egy excusez-moi-t aztán valami üres szék után néztem, de pechemre csak az utolsó sorban volt, szóval végig kellett gyalogolnom az összes csoporttársam előtt, ezzel aztán végképp megzavartam a többiek prezentációját. A tanár viszont nagyon rendes volt, pont mellé ültem le, köszönt, odadobta a jelenléti ívet és figyelt tovább. Égtem, mint a rongy, és megfogadtam, hogy ilyen aztán soha többet nem fordul elő – kíváncsi vagyok azért, meddig fog tartani, ahogy magamat ismerem. Tomék előadása tényleg super intéressant (azaz iszonyú érdekes, á la francaise/franciául) volt, mindenki tágra nyílt szemekkel figyelt, jegyzetelt, rajtuk meg látszott, hogy nagyon sokat melóztak vele, és a kedves fekete tanárunk meg is dicsérte őket rendesen. Körbeadtak egy könyvet, amit mindenképp meg kell szereznem – valószínűleg megkérdezem Tomot, hátha az övé és kölcsön tudja adni – a címe Le retour de la race et la responsabilité des élites (nem találtam magyar fordítást, de kb. arról szól, hogy a faji kérdésben, az így kialakuló diszkriminációban mekkora szerepe van az „elitnek” – a médiának, politikának leginkább). Ezt a könyvet egyébként Michel Agier írta, aki az École des Hautes Études en Sciences Sociales (EHESS)-nek – az egyetem ahol terveim szerint egyszer még továbbtanulok – valami igazgatója, azt hiszem, bár a franciáknál néha elég nehéz megmondani, hogy a directeur d’études mit is takar pontosan. [update: később rákerestem az interneten, elég neves francia antropológus, a globalizáció hatásaival foglalkozik leginkább, a társadalomra nézve, de nem tudom pontosan lefordítani, nem találom a megfelelő szavakat rá.] A könyv végül nálam maradt óra végéig, mert én voltam az utolsó a sorban. Mikor mentünk ki, odaadtam Tomnak, aki épp a tanárral beszélgetett nagyon, de egy mosolyt azért dobott, mikor meglátott.

Portugálon nagyon-nagyon sokat tanultunk. Ha itthon is elővenném, már tudnék szépen történeteket mesélni, meg rendesen bemutatkozni, használni az igéket (a ragozás egyáltalán nem bonyolult), úgyhogy ez is fel lett írva a To do list-re (tennivalók listája), év végére beszélnem kell portugálul. A kedvenc mondatom, amit tanultam – és ami meg is maradt – az: Pareco com minha mae azaz hasonlítok az anyukámra. Jean-Paul változatlanul lelkes, nagyon sok anyagot küld nekünk emailben ami rendesen megkönnyíti a tanulást az biztos.

Portugál után elrohantam a Bellecour-ra, a bankba, mert nem sikerült interneten átutalnom a lakbéremet, mert, ahhoz, hogy internetről utalhass, kell, hogy legyen egy kis kártyád, ami személyre szóló, van rajta négy számjegy és csakis azzal tudsz utalgatni – mondanom sem kell, nekem nincsen még ilyen kártyám, mert azt külön kell igényelni. Szóval a kétórás szünetem ráment a lyoni tömegközlekedésre, mert a bankban nagyjából csak 10 percet töltöttem. Az asszisztens meg borzalmas volt, mivel ahogy rájött, hogy nem anyanyelvi francia vagyok, átváltott angolra, amiből egy kukkot sem értettem – még mindig nem vágom, hogy miért kell angolul beszélni, ha nem tudnak normálisan, a franciát teljesen megértem. Miután franciául válaszolgattam neki, végül ő is visszaváltott, de elég nagy csatát vívtunk, mert az angol szövegére nagyjából hatszor vissza kellett kérdeznem, annyira borzalmas akcentusa volt.

Nagy nehezen visszaértem az egyetemre órakezdésre, Léna-val beszélgettem kicsit a Domaines et pratiques de l’anthropologie előtt, aztán együtt késtünk el. Az óra halál unalmas volt, de leginkább azért mert leghátul ültünk, és a kedves prof egy idő után elfelejti használni a mikrofonját, úgyhogy az óra végéből egy szót se sikerült elkapnunk, a jegyzetelést pedig feladtuk mindketten. Léna lemásolta rólam a jegyzeteimet (én egy fokkal jobban figyeltem, mint ő), aztán ő cigit tekert, én meg a portugál szövegemet olvasgattam.

Mielőtt hazamentem volna, be kellett ugranom az SFR-hez, visszavinni a minidobozt, amit ideiglenesen adtak, hogy internetünk legyen. Visszaadtam, a pasi 3 perc múlva közölte, hogy c’est tout bon, azaz kb. hogy végeztünk. Én meg néztem rá, és mondtam, hogy a-a, a kártérítésemmel mi lesz? És akkor a fejéhez kapott, hogy ja, ja, persze, ne haragudjak, elfelejtette. Hát persze. Ha pénzt kell nekem adni, azt máris elfelejtik. Írt valami kérvényt, és azt mondta, hogy majd értesítenek. Ettől mondjuk nem lettem boldogabb, de legalább az első kör megvolt.

Itthon a többiek pont vacsoráztak, ők egész nap nem csináltak nagyjából semmit, aludtak, bevásároltak a Lidl-ben, ennyi. Thomas, a francia barátunk áthívott minket sörözni, úgyhogy nekivágtunk 8-kor, zuhogó esőben a városnak öten, Aaron, Tilman, Lu, Bence és én. A sörözés jó hosszúra nyúlt Thomas-ék új lakásában – ami mellesleg gyönyörű és nagy – de mi utána mégis úgy döntöttünk, megnézzük a Happy Monday Erasmus party-t. Hát nem volt jó döntés, a fiúk egyből haza akartak menni, mert alig volt lány, úgyhogy 10 perc tanakodás után ki is jöttünk a bárból, és elkezdtünk másikat keresni. Mondanom sem kell, nem sikerült, üres utcákon kóboroltunk úgy negyedórán át. Aztán jobbnak láttuk hazamenni.