Ma reggel majdnem
addig aludtam, ameddig akartam. Azt hittem, 10 óra alvás elég lesz a
szervezetemnek, és magamtól is fel fogok kelni, de tévedtem. Alig bírtam
kimászni az ágyból. De muszáj volt, mert mielőtt Lu hazaér, hajat kellett
mosnom – és mivel nincsen hajszárítónk ez elég hosszadalmas folyamat –, össze kellett
készülődnöm és reggeliznem is kellett. Ezt két óra alatt sikerült is
elintéznem, így délben, miután Lu hazajött el is tudtunk indulni a CAF-hoz, a
lakásunkhoz segélyért. Gond nélkül odataláltunk, bementünk, beálltunk az irtózatosan
hosszú sor végére. Várakozás közben Lu a kisbabákat, én meg a jó pasikat
nézegettem, és ha meg akartuk osztani a másikkal, csak oldalba böktük egymást
hogy „Look, he’s so cute/beautiful!”.
Neki több szerencséje volt, mert gyerekből több volt, mint fiú kortársunkból.
Aztán nagy nehezen odajutottunk egy asszisztenshez, aki végignézte az
iratainkat, elmagyarázta, hogy mi hogyan működik, mikor kapunk levelet, mikor
kapunk pénzt, stb., majd ennyi is volt, mehettünk. Elcsodálkoztunk egyrészt a
rendszer gyorsaságán, másrészt azon, hogy honnan van ezeknek (akarom mondani a
Francia államnak) annyi pénze, hogy minden jött-ment embernek lakástámogatást
adjon –ráadásul nem is keveset. Lu szerint ez Ausztriában is elképzelhetetlen,
és akkor én mit mondjak Magyarországról? :D
A város legújabb
negyedében voltunk, irodaházak és plázák tengerében, ezért úgy döntöttünk, van
egy kis időnk körbenézni a plázában. Jól döntöttünk. Nem vettünk semmit, csak „felmértük
a terepet”, hova jövünk majd, ha lesz felesleges pénzünk, vagy esetleg
feltétlenül fel kell újítani a ruhatárunkat. Voltunk a Decathlon-ban is, Lu a
sícuccokat, én pedig a futócipőket, -nadrágokat nézegettem, felmértük az
árakat, mire kezdjünk spórolni. Nem mondom, elég nehéz volt megállni, hogy ne
vegyek semmit, de ilyenkor csak gyorsan átszámolom, hogy mennyibe kerülne ez
forintban és valahogy rögtön kiejtem a kezemből, akármi legyen is az.
A pláza előtt
különváltak útjaink, Lu ment haza, én meg az egyetemre indultam, a mai egyetlen
órámra, ami 4-kor kezdődött. Ez az az óra, amire eddig még egyszer sem jutottam
el, mert első héten a nyomorult SFR-nél voltam túl sokáig, múlt héten pedig
Boriékkal voltam inkább. Hát most hirtelen minden mulasztásomat megbántam. Az
egyik legjobb tanárunk tartotta – akihez már egyszer volt szerencsém múlt
héten, a Corps et langage keretein
belül –, az óra címe L’Unité de l’homme,
diversité des cultures azaz az emberi egység és a kulturális sokszínűség,
ami már roppant jól hangzik így együtt, de azt hiszem az élményt, amit adott,
leírni nem lehet. A pasi eszméletlen jól magyaráz, jegyzetelni nagyon jól lehet
nála, és valahogy minden megmarad a fejedben, amit mond. Tettünk egy virtuális
sétát (Google maps) Tokyoban, ez volt
az egyik példa, amin keresztül magyarázott. Olyan gyorsan elrepült az egy és
háromnegyed óra, mintha tíz percet ültem volna ott.
Még a villamoson is
azt számoltam, hány órám lesz még vele, annyira tetszett. Nem otthon szálltam
le, hanem egyenesen az SFR-hez mentem, megvártam Aaront, majd nagy
elhatározással, hogy majd kiverjük a balhét, beléptünk. Természetesen nem
nagyon sikerült. A fiatal srác elmagyarázta, hogy valószínűleg a France Telecom intézi az ügyünket, folyamatban
van, majd értesítenek, de ő sem tud többet, mint én, mert „ezen a szinten” már
nincsen hozzáférése. Nagyszerű. A mini dobozunkkal kapcsolatban sem tudott
segíteni, azt mondta, 3-4 napig kell, hogy működjön, és ahogy lemerül, hívjuk
az ügyfélszolgálatot. Még jobb. Végül hozzátette, hogy amint mindenünk megvan
és működik, menjek vissza, és visszatérítik az összes eddigi fizetésemet, az
utolsó centig. Végre, valami jó hír. Ennél többet sajnos tényleg nem tudott
tenni – én elhiszem neki –, úgyhogy kénytelenek voltunk hazamenni Aaronnal.
Itthon, az első, amit
megpillantottam, Tilman volt, a konyhaablakban ülve, cigivel a kezében, és
nagyon megörültem neki. Alig tudott hazajönni Svájcból, nemcsak a busz
lerobbanása miatt, hanem később minden pénze elfogyott, így nem tudta
újratankolni a buszt, és meg kellett várnia, amíg megkapja az Erasmus-pénzt.
Így lett neki a tervezett kétnapos svájci kiruccanásból majdnem egy hét. Beszélgettünk
kicsit, aztán én nekiláttam megírni a blogomat, ők pedig nem sokkal később
elmentek az IKEA-ba, engem vacsora és minden nélkül hagyva. Az előbb
körülnéztem a hűtőben, van néhány pár virslink, pár szem paradicsom, és tojás,
majd összeütök valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése