Végre, péntek. Reggel
csak reménykedtem, hogy megint Tommal utazok a suliig, ahogy múlt héten, de mit
ne mondjak, erre elég kevés esély van mindig, mert annyi metró/villamos megy
abban az időintervallumban, hogy nehéz egyszerre ugyanarra a járműre kerülni.
Ahogy leértem a metróhoz, bent állt pont egy szerelvény, nem tudom miért állt
annyi ideig, de iszonyúan zsúfolt volt, egy tűt nem lehetett elejteni.
Gondoltam, elindulok előre, hátha találok egy kocsit, ahova beférek, ha nem,
maximum megvárom a következőt (kb. 4 percenként járnak, úgyhogy nem olyan
vészes). Egyszer csak megláttam Tom szőkésbarna haját az egyik kocsiban – elég könnyű
felismerni, mert borzasztóan sok haja van és borzas, össze-vissza az egész – pont
volt még hely is, úgyhogy bepattantam és folytattam a könyvem olvasását. Még
néhány hete vettem Francois Laplantine L’Anthropologie
c. könyvét, azt kezdtem el most bújni és bár eléggé az elején vagyok, nagyon
érdekes. A tömegben meg amúgy sem tudtam volna rendesen dumálni Tommal, úgyhogy
inkább úgy csináltam, mint aki a könyvén kívül semmire nem képes odafigyelni.
Amikor leszálltunk, láttam, hogy észrevett és keres a tekintetével, odamentem,
puszi-puszi, ca va? ca va, aztán fel
a lépcsőn, a villamoshoz. Megint elég sokat beszélgettünk, megdicsértem a
hétfői előadásért, és kérdezősködtem a könyvek felől, amiket használt hozzá.
Kiderült, hogy őt is legalább annyira érdekli a politika-rasszizmus kérdés,
mint amennyire engem, azt mondta, Michel Agier könyve (Le retour de la race et la responsabilité des élites) eszméletlen
jó, mindenképp olvassam el, fent van a neten is. Én meg meséltem neki az
otthoni helyzetről, a Jobbik térnyeréséről, különösen az ózdi polgármesterről és programjáról. Azért a pozitív oldalt sem hagytam ki, a Snétbergerről is
meséltem neki, hogy mennyire fontos, amit csinálnak, és milyen borzalmasan jó
zenészek, mennyire tehetségesek a fiúk/lányok. Majd küldök neki néhány linket
ezekről, láttam rajta, hogy érdekli a dolog. Közben lassan beértünk órára, és
szokás szerint késtünk, de szerencsére csak 5 percet.
Most előre elolvastam
otthon a szöveget, amiből prezentációt készítettek a csoporttársaim. Malinowski
(lengyel antropológus) egy kutatásáról szólt, maga Malinowski írta le a
tapasztalatait az ott megfigyelt szokásokról. Érdekes volt, de nem annyira,
mint az előző órai – amit meg nem olvastam el előre. A kedves előadóink viszont
nem jöttek el, a háromból csak egyetlen egy lány volt jelen, Alicia. Marie, aki
nagyon sokat hiányzott mostanában, megint orvosnál volt, ezért nem tudott
jönni, a harmadik tag pedig, William láthatóan tesz az egész egyetemre, minden
órán alszik, elég érdektelen a csávó és úgy látszik egyszerűen nem volt kedve
előadást tartani. Alicia viszont hatalmas hős volt, megcsinálta egyedül a saját
részét, minden kérdésünkre válaszolt, mindent elmagyarázott, mi teljesen el
voltunk ájulva tőle, nem kis dolog egyedül lenyomni egy olyan előadást, amit
eredetileg hárman csináltak. Hamarabb szélnek lettünk eresztve, úgyhogy
szünetben beszélgettünk kicsit a lányokkal. Léna nagyon el akarja kezdeni az
előadásainkat (mindkettőt együtt csinálom vele), és én egyáltalán nem bánom,
mert nekem is idő kell, amíg feldolgozom, infót keresek hozzá, stb.. Azt
mondta, hogy a szöveg, amit Tom választott nekünk, borzalmasan hosszú és nagyon
nehéz – még szerencse, hogy az van később, nov. 28-án. Majd kitalálunk valamit,
az a baj, hogy szünetben ők sincsenek Lyonban, és valószínűleg én sem vagyok
végig itt. Készülni azért tudok nélkülük is, és maximum interneten
megbeszéljük, ki mit talált.
A második óránk az Enquete ethnologique volt, és a tanár
segített nekünk terepet találni, Mélaine (az egyik csapattársam) szomszédjában
több külföldi lakik együtt, őket fogjuk „megfigyelni” és róluk csináljuk majd a
mini-kutatásunkat. Nagyjából ez volt az érdemi része az órának, meg az, hogy
kiderült, két beadandó van jövő hétre, úgyhogy bele kell húznom. Nem olyan
vészes amúgy, mert 1,5-2 oldalt kell írni, ami egyáltalán nem sok, csak el kell
kezdeni.
Miután végre kiszabadultunk,
én rohantam infóra, ahol vizsgázunk, és én azért kicsit izgultam, mert az
utolsó órán olyan feladatot rakott elénk a tanár, hogy alig tudtam befejezni. Gyakorolni
akartam a héten, de valahogy mindig halogattam és a végén csak átolvastam
néhány prezit, amiről a tanár magyarázta, mit, hogyan kell csinálni. Az is
valami azért. Beértem a terembe, lepattantam egy géphez. Nem sokkal később
kiderült, hogy van 5 ember a csoportban, akiknek nem működik a gépe/a felhasználónevével
van gond és nem tud belépni, ezért jó negyedórát vártunk, hogy megoldódjon a
probléma. Mivel nem oldódott meg, elkezdtük. Az öt ember meg jól megszívta,
mert nekik meg kellett várniuk, amíg mi befejezzük a vizsgát. Megnyitottam a
feladatokat, és nem akartam hinni a szememnek. Összesen három feladat volt, és
mind a három olyan pofonegyszerű, hogy még egy óvodás is meg tudná csinálni. Az
elsőben írni kellett egy 4 oldalas szöveget (illetve 4 oldalon keresztül csak „blablabla”-t
kellett gépelni, mert teljesen mindegy volt, mit írsz), azt felosztani két
fejezetre és mindkét fejezetet két alfejezetre, számozni az oldalakat és
tartalomjegyzéket illeszteni hozzá. A másodikban le kellett írni, hogyan tudsz
elmenteni egy képet a számítógépen – ezzel voltak gondjaim, de csak és
kizárólag a fogalmazás miatt, mert magyarul tudom, franciául elég nehezemre
esett leírni. A harmadikban pedig egy borzasztó könnyű táblázatot kellett
rajzolni. A tanár azt mondta, kb. 45 perc az egész, hát én úgy is végeztem vele
fél óra alatt, hogy hatvanszor leellenőriztem, kiszíneztem a fejezetek címeit, és
vártam, hogy ne én legyek az első. Miután „beadtuk” (a netes rendszerre kellett
elmenteni), mehettünk. Egy lánnyal együtt jöttem ki, kérdezte, hogy ment,
beszélgettünk kicsit, aztán együtt mentünk a villamosra. Nagyon aranyos volt
amúgy.
Itthon még Aaron
itthon volt, pont fürdött, mikor hazaértem. Én elkezdtem átöltözni a futáshoz,
aztán mikor kijött a fürdőszobából, mesélte, hogy itt volt a néni (a főbérlőnk)
és eléggé meglepődött, mikor őt találta itthon. Én elég mérges lettem, mert
direkt megkérdeztük Lu-t, hogy mi van ilyenkor, és azt mondta, ő szólt a
néninek, nem lesz gond. Hát, majd valahogy kimagyarázzuk, mindenesetre, most a
néni elutazik és januárig biztosan nem jár errefelé, úgyhogy van ideje
elfelejteni, nekünk meg van időnk kitalálni, mit csinálunk legközelebb. Tényleg
elég hülyén jött ki. A jó dolog viszont, hogy hozott nekünk vasalót, kávéfőzőt,
vízforralót, kinyithatós ágyat (most már összesen minimum 5 ember tud egyszerre
az eredetileg 2 személyes lakásban aludni :D). Majd írok neki, hogy köszönjük
nagyon. Aztán Aaron elindult Thomas-hoz, akivel együtt mennek Grenoble-ba, a
többiek után, én meg elmentem futni.
Nagyon jót futottam,
szuper idő van. Ahhoz képest, hogy október közepe van, süt a nap, kb. 25 fok
van napközben, a park pedig gyönyörű. Amikor befejeztem a két kört és odamentem
az egyik kúthoz inni, egy pasi pont ott volt (ő is futott előtte), ivott. Ahogy
meglátott, félreállt, mondta, hogy allez-y,
átengedte nekem a kutat, és amíg ittam, nyomta nekem a gombot – egyedül amúgy
elég nehéz inni, mert fél kézzel nyomni kell a gombot, hogy jöjjön belőle a víz.
Esküszöm, úgy meghatódtam, ettől az icipici kis figyelmességtől, hogy kedvem
támadt megölelni a nagyjából harmincas hapsit. Aztán inkább csak mosolyogtam rá
egyet, ácsorogtam mellette kicsit, utána meg hazamentem. Elkezdődött a forever
alone hétvégém, mert a többiek végig Grenoble-ban vannak, csak vasárnap jönnek
haza. Egyáltalán nem bánom, mert egyrészt tanulnom kell, és ahhoz jól jön a
csönd, másrészt már eléggé kezdtek idegesíteni a sok semmittevésükkel meg a
folyamatos bulizással. Attól függetlenül, hogy nagyon-nagyon szeretem őket, elég
nehéz Erasmusosokkal együtt élni, mit ne mondjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése