Le 7 Septembre 2016

Ma korán keltünk, és kivételesen én pattantam ki előbb az ágyból. Egyből könnyebben megy a reggeli ébredés, ha tudja az ember, hogy nemsokára az IKEA-ban lesz. Ugyanis ez volt a mai program. El kellett mennem a campus-ra a papírért, ami segítségével felvehetem az óráimat, és mivel az IKEA ott van mellette, Dani elkísért, és összekötöttük az év eleji bevásárlással. 

A campus-ra nagyjából egy óra az út tömegközlekedéssel. Hősiesen kibírtuk, majd végre bekopogtattam a titkárság ajtaján. Előzményekről annyit, hogy új titkárnőnk van, aki eddig nem sok pozitív dolgot tud felmutatni, például egy nap alatt sem volt képes válaszolni az emailemre. Én azért reméltem, hogy minden simán megy. Bementem, megmondtam, hogy sajnos én lemaradtam a tanévkezdő értekezletünkről, ami hétfőn volt, szeretnék egy lapot, aminek a segítségével fel tudom venni az óráimat – amúgy valamiért idén nem lehet interneten keresztül, megbolondult az egyetemünk, vagy nem tudom. Erre a titkárnő teljes nyugalommal a szemembe néz, hogy: „Nekem olyanom nincs.” Én ekkor egy kicsit meghökkentem, illetve köpni-nyelni nem tudtam, de szerencsére folytatta: „Délután jöjjön vissza, addigra lesz.” Nagyszerű. Mivel dolgozom délután, esélytelen kiérnem a campus-ra, de amúgy meg milyen dolog ez mégis? Két órát utaztam a nagy semmiért. Végül megegyeztünk, hogy holnap reggel 9 körül visszamegyek, én vágtam egy grimaszt, mormogtam egy dühös au revoir-t, majd kicsit türtőztetnem kellett magam, hogy ne vágjam be magam után az ajtót, de végül is nem akartam a csoporttársaim orrára csapni, akik a másik oldalon álltak.

Egészen az IKEA-ig puffogtam, de ahogy megláttam a hatalmas kék-sárga épületet, minden gondomat elfelejtettem, és alig vártam, hogy beérjünk.  Nagyon sok dolgot vettünk, idén végre tudtam úgy vásárolni, hogy nem csak a mindenképpen létfenntartáshoz szükséges cuccokat veszem, hanem mindenféle praktikus, de amúgy nélkülözhető dolgot. Sikerült beszerezni végre egy citromfacsarót, egy szilikon sütőkesztyűt többek között, vettünk új serpenyőket is. Verhetetlen IKEA-s hot-dogot ebédeltünk, egy bio salátával és IKEA-s sörrel kísérve, nem volt nagy ebéd, de nem is volt drága, az egyetemista pénztárcához pont illő.

Ezek után Dani hazament, én pedig felültem egy biciklire és eltekertem a szerb családhoz, ahol tavaly óta babysitterkedem. Róluk annyit kell tudni, hogy ők egy négygyerekes szerb család, akik tíz évet éltek Budapesten, tavaly költöztek Lyonba, és nem szeretnék, hogy a kisebb gyerekeik elfelejtsenek magyarul, ezért amikor csak tudok, én megyek rájuk vigyázni és sokat dumálok nekik.  A legkisebb kislány 3, az idősebb 7-8 éves, a két nővérük már gimnazista. A két kicsi pont ebédelt, mikor odaértem, majd’ kiugrottak a bőrükből, mikor megláttak. Ezután 5 óra folyamatos játék következett, amiből elég sok idő azzal telt, hogy hol az egyik, hol a másik gyerek ugrált vagy a hátamon, vagy a fejemen, vagy az ölemben. Az iskola miatt is fel voltak pörögve (a kicsik még örülnek, hogy újra elkezdődött), meg amiatt is, hogy újra van „Sááli” (a legkisebb így hív engem), akit lehet öt órán keresztül nyúzni. Az utolsó óra perceit már nagyon számoltam, azért öt óra folyamatos babysitterkedés eléggé kiveszi az emberből az energiákat. Mielőtt hazajöttem, a nagyobbik kislány egy papírzacskót nyomott a kezembe, amelyről később kiderült, hogy természetes szappan és fürdőgolyó, amiket nekem vásárolt nyáron ajándékba. Hát én teljesen meghatódtam. Ott álltam egy nyolcéves előtt és nem bírtam megszólalni. Szerencsére ő talpraesettebb volt, és szólt, hogy menjünk már, kikísér. Hazafelé a Saone partján tekertem a lyoni városi biciklivel, gyönyörű idő volt, csináltam képet is.

Este bevásároltunk Danival a Carrefourban, most épp vacsorához készülődünk, ez volt a második lyoni napom idén.