Le 24-25 Septembre 2016

Szombat – túra az Alpokban

Ilyen borzalmas szombat reggelem is régen volt. Danival kicsit elszámoltuk magunkat, túl későre húztuk az ébresztőt, aminek eredményeképp az egész reggelünk iszonyatosan nagy rohanás volt, kapkodtunk jobbra-balra félálomban. Végül még reggelizni sem volt időm, ami miatt különösen nagy hisztizésbe kezdtem, ráadásul hatalmas késésben voltunk, mindenki ránk várt a busznál. Én körülbelül másfél órán keresztül elviselhetetlen voltam, de úgy igazán. Nagyon ki tud borítani, ha valami nem úgy van, ahogy eltervezem, meg amúgy is elég stresszes az életem mostanában.

Nagy nehezen végül odaértünk a pályaudvarra a buszhoz, nem késtük le (néhány percen múlott csak), megismerkedtünk a többiekkel, aztán irány Grenoble. Én a köhögésem miatt (igen, sajnos még mindig beteg vagyok) nem tudtam végigaludni a kb. 1 óra 20 perces utat, úgyhogy nagyon örültem, mikor a buszról leszállva a többiek kitalálták, hogy menjünk kávézni. Dani spanyol haverjai másfelé vették az irányt, mi egy olasz és egy román lánnyal, akik Dani évfolyamtársai, meg Laura-val, az én egyik barátnőmmel beültünk kávézni, és ott is ragadtunk úgy 1-2 órán keresztül, még mindenki ébredezett. Olyan dél körül visszamentünk a pályaudvarra, onnan indult a következő busz, ami a hegyre vitt fel minket. Itt már mindenki jelen volt, összesen kb. 16-18-an lehettünk, mint valami osztálykirándulás. Két spanyol srác szervezte az egész túrát, ők nagyjából képben voltak és igazgattak minket. Szerencsére mindenki felfért a buszra, és egy nagyjából egy órás út után fel is értünk a hegyre – nem a tetejére, onnan elég messze voltunk még azért. A sofőr a szerpentineken olyan tempóval (kb. 70-90 km/h-val tuti) vezetett fel, hogy a buszból kiszállva alig tudtuk magunkat összeszedni a lányokkal, mindenki az ájulás határán volt, a szédülés még egy kis émelygéssel is párosult. Én soha nem voltam még rosszul szerpentinen, de ez tényleg durva volt. A fiúkon nem nagyon látszott a rosszullét, egyből indultak is neki a hegynek. Az első párszáz méteren nagyon szenvedtünk, én alig bírtam a lábamon megállni, nem hogy a borzasztó meredek emelkedőn felküzdeni magam. De muszáj volt, nem dőlhetek ki már az elején.

Egy síközpontban tett le minket a busz, ami így néz ki szezonon kívül

Az első nagyobb emelkedő után rettentően helyes látvány tárult a szemünk elé: egy hatalmas birkanyáj vonult át az utunkon, meg kellett várnunk, amíg elmennek. Mögöttük a pásztor három kutyával, ilyet még nem láttam élőben. Szerintem nagyon kevés ember van, aki látott már ilyet, kb. 5 percig álltunk, addig vonultak a birkák, eszméletlen sokan voltak.

Az első tervezett megállóig kb. 3-4 km-t kellett megtennünk, de végig borzasztóan köves, sziklás volt az út, és helyenként elég meredek is. Nagyon lassan tudtam csak haladni, mert a térdvédőm miatt nem tudtam rendesen behajlítani a jobb lábamat, és ez eléggé hátráltatott a mászásban.

Végül nagy nehezen odaértünk a Lacs Robert-hez (Robert-tavak), és hirtelen eszméletlen kilátás tárult elénk. A hegyek között néhány kristály tiszta vizű tó terült el, ezerszer szebb volt, mint a képeken. Nem is lehet nagyon leírni, akkor is csak álltam és bámultam, szerintem még életemben nem láttam ennyire szépet. Pedig, én nem szeretek kirándulni (meg lehet kérdezni a családomat), de egy ilyenért a világ végére is elgyalogolnék, komolyan. Kicsit megpihentünk, eszegettünk, de nem időzhettünk túl sokáig, mert nem volt annyira sok idő a busz indulásáig, és addig még kb. 6,5 km-t kellett legyalogolni, ismeretlen úton, úgyhogy ki sem tudtuk számolni, mennyi idő, amíg odaérünk.

Néhány spanyol odajött hozzám és próbálták nagyon reklámozni nekem a rövidebb utat visszafelé, azt amin jöttünk, mert gondolom azt gondolták, túl lassú vagyok, meg béna (a térdvédőmmel), és ha azon az úton megyek, biztosan elérem a buszt. Nekem semmi kedvem nem volt a „lassú csoporttal” visszaküzdeni magam azokon a borzalmas sziklákon, inkább gyalogolok még 6 km-t. Dani és Laura is így gondolták, úgyhogy folytattuk a többiekkel a túrát. 

Végül csak ketten mentek vissza a rövid úton, mindenki más velünk jött. Ez az út annyiból jobb volt, hogy nem hatalmas sziklák voltak végig, elég változatos volt a táj. Viszont jó néhány kilométeren keresztül nagyon-nagyon meredek út volt, úgy kellett leereszkedni egy nagyon szűk úton ráadásul, ha félrecsúsztál volna, leesel a szakadékba és kész vége. Szerencsére Dani ment előttem és minden második lépésnél hátranézett, hogy megvagyok-e még, mögöttem pedig az egyik túravezető srác, Carlos jött, akiből akkora magabiztosság sugárzott, hogy egy percig nem éreztem veszélyben magam, amíg ott volt mögöttem. Miután a térdem és az izmaim nem bírták a végtelenségig, a meredek szakasz végén jó párszor megcsúsztam, majdnem elestem, de sosem lett komoly dolog belőle, ahhoz pont eléggé figyeltem.

Út közben még láttunk egy hatalmas vízesést is, az útszakasz vége már viszonylag egyenes volt és széles, inkább kirándulás-feeling, mint hegymászás (az eleje inkább climbing volt). A legvégén (20 perccel a busz indulása előtt) sikerült eltévednünk egy kicsit, de hála a modern technikának (GPS), rájöttünk, hogy kb. 2 perc sétára vagyunk a buszmegállótól. Ahogy kiértünk az erdőből, a szemünkbe tűzött a nap, olyan volt, mint amikor TÉNYLEG látod a fényt az alagút végén, érzésre is. Szerencsére a buszmegálló mellett egy kis fogadó volt, oda beszaladtunk egy kávéra, annyira jó volt végre leülni.

Grenoble-ban nagyjából egy órát kellett várnunk a buszra, ami hazavitt minket Lyonba, de viszonylag hamar eltelt szerencsére, már nagyon vártuk, hogy hazaérjünk. Laura-val úgy tudtunk már csak járni, mint akik most tanulnak, bicegve össze-vissza, dülöngélve, nekem konkrétan remegett néha a lábam az izomláztól. Mégiscsak 5 órán keresztül gyalogoltunk, elvileg 12 km-t tettünk meg összesen.

Végül olyan fél 11 körül értünk Lyonba, de én már negyed 12-kor az ágyamban feküdtem, annyira álmos voltam, fürdés után rögtön bele dőltem.

Vasárnap nem történt semmi különös, átlagos hétvégi nap, Danival mindketten utáljuk, főleg a vasárnap délutánt. Délelőtt vásároltunk, ügyeket intézgettünk, én a szombati képeket rendezgettem. Délben eszméletlen finomat főztünk, burgonya gratin-t Jamie Oliver nyomán, sült csirkemellel és párolt zöldségekkel, emellett összeraktam gyorsan egy sütőtökkrém-levest is, így tényleg tökéletes vasárnapi ebédünk kerekedett. Délután tanultunk, aztán este családi skype volt, Dani is a sajátjával, meg én is a sajátommal. Később Dani elment, helyette megérkezett JB, legalább sosem vagyok egyedül. JB megint annyi kaját (főleg zöldséget) hozott, hogy már tényleg nem fér be a szekrénybe. De majdnem a nyakába ugrottam, mert hozott nekem CiniMinies-t, a kedvenc müzlimet – amit amúgy én is tudnék venni magamnak, csak mindig drágállom.