Megint hétfő. Ma
nem voltam hajlandó túl korán kelni, nagyjából 9-ig ágyban is maradtam. Sokat
gondolkoztam rajta, mikor és mennyit fussak ma. Végül egész délelőtt ügyet
intéztem, nagyon sok dolgot kell elintéznem egyetemen kívül is. Először is egy
orvosi igazolást kell valahogyan szereznem a futóversenyre, mert itt
Franciaországban minden ilyen versenyen kérnek egy papírt róla, hogy egészséges
vagy. Úgyhogy felhívtam az orvost, akinek a lakásunkkal szemben van a
rendelője, és nagy nehezen sikerült időpontot kapnom péntek délutánra. Egyetlen
probléma, hogy ő természetgyógyász (is), és nem vagyok teljesen biztos benne,
hogy elfogadják az ő véleményét, fogalmam sincs, hogyan működik ez. Emiatt kidolgoztam
egy B-tervet, szerzek egy másik orvostól is igazolást, az egyik csak jó lesz.
Emellett még csomó emailt kellett írnom különböző okokból, végül dél volt már,
mire végeztem mindennel.
Elhatároztam,
hogy elmegyek futni azért, mégiscsak vasárnap lesz a verseny. Nagyon csúnya idő
volt sajnos, szürke ég, nagyon úgy nézett ki, hogy esni fog. Eredetileg 15 km-t
akartam futni, de végül 10-nél abbahagytam, pont elég volt. Egyébként sem
javasolt verseny előtti héten túlságosan megerőltetni magunkat. Az volt a cél,
hogy a túrázás miatt kialakult izomlázam elmúljon, de csak sokkal rosszabb
lett. Márpedig vasárnap olyan könnyedén kellene majd futnom, mint valami
gazella, nem szabad, hogy izomlázam legyen. Úgyhogy most pár nap pihenés, a
héten még maximum egyszer megyek szerintem futni, csak a mozgás öröméért.
Ebéd után nagyon
kevés időm maradt minden másra, amit még ma meg akartam csinálni. Először is
meg kellett írnom a beadandómat, ami szerdára kell, de holnap a hosszú napom
miatt nem lesz rá időm, ráadásul kinyomtatni is csak ma tudom. Ezen kívül még
vacsorát is akartam főzni, mert múlt héten végig JB főzött, és ilyenkor mindig
olyan rosszul érzem magam. Nem elég, hogy a kaját ő hozza, még ő is főz rám,
azért egy egészséges lakótársi viszonyba ez nem teljesen állja meg a helyét. Maradt
összesen három órám indulásig, arra esély sem volt, hogy a portugált átnézzem
kicsit. Végül szerencsére mindennel kész lettem, és óra előtt még nyomtatni is
sikerült. Amúgy rakott babot csináltam vacsira, de apa szerint ez nem igazi,
mert nincs benne hús.
A mai portugál
óra is nagyon jó volt, egy brazil rock banda egyik számát hallgattuk és
fordítottuk le, de nagyon gazdag szókincse volt, úgyhogy sokat tanultunk.
Közben beszélgettünk sokat a tanárunkkal is, mesélt magáról, nagyon érdekes
pasi. A dédszülei németek, akik egyáltalán nem beszéltek portugálul, a tanárunk
pedig már nyilván a portugált használja többet, de még mindig tud németül.
Brazília iszonyú érdekes ilyen szempontból, hogy mindenki össze-vissza európai
bevándorlók leszármazottja, ahogy a népek meg a történetek keverednek, nagyon
jó ezeket hallgatni.
Hazafelé fáradtan
ácsorogtam a villamosmegállóban, mikor egyszer csak valaki odapattan mellém,
hogy „Bonjour Sara, tu vas bien?” (Jó
napot Sara, jól vagy?) és láss csodát, Giusti volt, a régi portugál tanárom,
akit mindig is imádtam. Elkezdtem neki mesélni, a nyárról, a mostani portugál
óráimról, mindenféléről. Ő nagyon örült, hogy látott, megdicsért, hogy mennyire
sokat javult a franciám első év óta (persze, akkor hozzá se mertem szólni
nagyjából, annyira bizonytalan voltam még), meg hogy ilyen ügyesen haladok a
tanulmányaimmal. Mikor szóba jött, hogy az alapszak végén vagyok és jövőre
kutatnom kell, de még fogalmam sincsen, hogy mit, rögtön elkezdte mesélni, hogy
Brazíliában mennyi érdekes dolog van, antropológiai szempontból mennyire szuper
hely, igazi kincsesbánya nagyjából. Én erre rögtön elkezdtem olvadozni, hogy ó,
én mennyire szeretnék oda menni, van csomó barátom, rokonom ott, olyan jó lenne
őket is látni egyszer. A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy Giusti
magyarázza nekem a jelentkezési procedúrát, kivel beszéljek, hova menjek, ha
jövőre ki szeretnék menni cserére. Én pedig hevesen bólogattam, megjegyeztem
mindent, rendben, beszélek ezzel is, azzal is, ide is elmegyek, meg oda is. Ha
valami gondom van, hozzá forduljak, nyilván. Mikor elváltunk, alig bírtam
feldolgozni az egészet. Én teljesen esélytelennek tartottam, hogy jövőre
Brazíliában kössek ki, de Giusti szerint egyáltalán nem lehetetlen, sőt.
Pénzben sem lenne sokkal drágább, a repülőjegyekre kell maximum összespórolnom,
ha tudok ösztöndíjat szerezni, akkor minden rendben lenne. Persze, ez még
nagyon távoli terv és egyáltalán nem biztos, de azt vettem észre magamon, hogy
eddig ez az egyetlen dolog, amiért lelkesülni tudok, ha a jövő évről van szó.
Nincs kedvem Lyonban maradni annyira, nincs kedvem Párizsba menni sem annyira,
nincs kedvem Portugáliában kutatni (pedig biztos az is nagyon érdekes lenne),
de ha sikerülne a „brazil álom”, akkor én lennék a legboldogabb ember a
világon. Most valahogy teljesen úgy érzem magam, mint aki látja az út az alagút
végén, eddig teljesen el voltam tévedve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése