Le 20 Septembre 2016

Reggel JB-vel reggeliztem, először mióta itt vagyok, mert általában elkerüljük egymást. Most meg is jegyezte, fura, hogy én is ébren vagyok – hát nekem is fura volt, hogy ő is felkelt. Azért a reggel 6 órás kelés nem hiányzott, mondhatom, de sajnos nincs más választásom.

Az első órám Mondes urbains (erre nem tudok jó fordítást, de nagyjából város-antropológia) szeminárium volt, az egyik (és talán egyetlen) tanárnőnkkel, aki elég jófej, csak szigorúan osztályoz. Minden esetre azt mondta, nem tart katalógust, ami jó jel, így nem kell paráznom, ha véletlen elalszom kedd reggel. Azért nyilván érdemes bejárni, mert úgy jobban halad az ember. Ezen az órán a várost fogjuk tanulmányozni antropológiai szempontból, mindenféle témán keresztül. Kiselőadást és mini-kutatást is kell csinálnunk, szerencsére én Marine mellett ültem, aki rögtön megkért, csináljam vele, legalább ez el van rendezve. Ő elég megbízható ember, tavaly ő volt az egyetlen, aki bevállalt egy hatvan oldalas szöveget előadni, úgyhogy egyáltalán nem félek, hogy rosszul sül el a dolog.

Második órám egy előadás volt, szintén Mondes urbains a címe, az antropológia tanszék feje, Soarez tartja, aki eléggé el van telve magával, egész órán úgy beszélt, mintha ő lenne a világ közepe. Mesélt kicsit a még mindig tartó káoszról az egyetemi adminisztrációban, próbált panaszkodni is, de sajnos nem mi vagyunk azok, akik sajnálni fogják, pont eleget szenvedtünk eddig. Ma például egy csoportnak egyáltalán nem volt első órája – hiába jöttek be reggel 8-ra – mint kiderült azért, mert nincs tanár. De egyáltalán. Szóval még nem vettek fel tanárt, aki ezt az órát megtartaná, és egyelőre keresik. Őrület, komolyan. Ezek után kiderült, hogy van olyan csoporttársam, aki hivatalosan még nincs beiratkozva az egyetemre ilyen-olyan okok miatt. A titkárnő persze rengeteg kérdésre nem tud válaszolni, nem sikerült még eléggé felvennie a ritmust, ezért is tart a kavarodás. Egyszer csak megoldódik minden, talán mire lediplomázunk, észhez térnek…

A harmadik óra előtt már kezdtem eléggé megéhezni, de nem volt időm elmenni a Cafet-be, mert a 15 perces szünet pont arra elég, hogy egyik teremből a másikba átérjek. A terem előtt várakozva megint csak kiderült, hiába várunk, nem jó a terem, másnak lesz ott órája. Tanár sehol. Végül megérkezett a tanárunk is, és kerestünk egy másik termet. Én nagyon bírom ezt a pasit, sminkeli magát, festi a körmét (ma piros volt neki), copfba köti a haját, de ezektől eltekintve abszolút férfiasan viselkedik, úgyhogy igazából még nem sikerült eldöntenem, hogy férfinak vagy nőnek tartja magát, esetleg egyiknek sem. Ő is elmagyarázta, hogy mit fogunk nagyjából csinálni ezen a szemináriumon, sajnos itt is össze kell hoznunk egy mini-kutatást csoportban, ezen kívül október közepére valami beadandót, szintén csoportban. Hirtelen annyira el lettünk havazva, én azt sem tudom, hol áll a fejem igazából, mit olvassak, mit írjak. Majd hétvégén megpróbálom összeírni, hogy mit hogyan, mert most teljesen el vagyok veszve.

A negyedik óra Anthropologie du développement et de l’environnement (Környezet-antropológia) volt, de én már képtelen voltam végig figyelni. Négykor végeztem, rohantam a Cafet-be, mivel egész nap egy falatot sem tudtam enni, de pechemre már minden szendvicsük vagy akármilyen tápláló dolguk elfogyott, csokin kívül nem tudott volna mást adni a pasi. Így rohantam a villamoshoz, mert mennem kellett a két szerb kislányért, előtte még nyomtatni is be kellett ugranom, meg ugye enni sem ártana. Végül a nyomtatást kihagytam, mert egyszerűen nem volt rá időm, és szendvicset egy utcára nyíló pékségben vettem, borzalmasan száraz volt.

Szerencsére időben odaértem a két kislányért, a nagyobbikra elég sokat kellett várni, addig a kisebbik próbált minél jobban az agyamra menni, és ha lehet úgy futkosni, hogy minden egyes alkalommal azt higgyem, az autók elé fut. Persze, ha megfogtam a kezét, rögtön elkezdett üvölteni. Végül egész hamar abba hagyta, mert elkezdtem vele bújócskázni, azt jobban élvezte. Mikor mind a két gyerek megvolt, indultunk haza. Nem mondom, hogy könnyű út volt, de legalább nem volt hosszú. A buszon csip-csip-csókát játszottunk, addig nem egymást tépték. Rájöttem, hogy a nagyobbik tisztára féltékeny a húgára, mert az valószínűleg több figyelmet kap tőlem (mivel ha fél percre elfordulok, már üvölt, hogy „Sááááliiiii”), úgyhogy ma megpróbáltam jobban odafigyelni rá is. A vége az lett az egésznek, hogy a nappali szőnyegén ültünk, az egyik gyerek az egyik combomon, a másik a másikon, és mesét olvastunk. Tiszta idill – volt egy darabig, néhány percen belül összevesztek persze.

Este 9 után estem haza, a Carrefour-ban vettem egy fagyasztott padlizsános cuccot, amit csak ki kellett olvasztani, és akármilyen undorítóan néz ki, egész finom. JB nem volt itthon, mert a nagynénjénél vacsorázott. Most pedig le is fekszem, mert hulla vagyok, és holnap korán fel akarok kelni, mert szülinapom lesz.