Le 8 Avril 2015

Borzalmasan aludtam éjjel, mert Nicolas hazahozta a brazilokat, szokás szerint itt aludtak. Hajnali 4-kor pedig felébredtem rájuk és majdnem felrobbantam, hogy mégis hogy nem képesek befogni a szájukat… Mikor már negyedórája próbáltam visszaaludni, megfordult a fejemben, hogy átkopogok (vagy átordítok, hogy: kuss!), de mire elhatároztam volna magam, abbahagyták és elaludtak. Sajnos később is felébredtem valamire, szóval esélytelen volt hajnali 6-kor felkelni, hogy futni menjek. Aludtam 8-ig. Mikor kinyitottam az ablakokat, pont láttam, ahogy Mariana és Joanne (egy félig ázsiai félig Fülöp-szigeteki barátunk) sétálnak el az utcán. Mariana észrevett, és visszaintegetett vigyorogva.

Elmentem 10-re órára, de nagyon fáradt voltam. A villamoson összetalálkoztam Marielle-lel, aztán mikor leszálltunk, Tommal, együtt mentünk a teremhez. A beadandónkról egy szó sem esett, fogalmam sincs, hogyan és mikor fogjuk megcsinálni. Az óra (Nommer et classer) borzasztóan unalmas volt. Julien Bondaz ötmillió példát hozott mindenféle betegségekre, meg hogy hogyan gyógyítanak különböző népeknél, és azt hiszem, ez az a része az antropológiának, ami engem annyira nem köt le. Szerencsére vége lett egészen hamar. Óra végén megtudtam a nap hírét: elmarad a második óránk, az Anthropologie de la culture, úgyhogy még van időm hazamenni és futni menni a parkba. 5-re vissza kellett mennem az egyetemre, mert a lányokkal az előadásunkon dolgozunk, de pont lett így annyi időm, hogy ne kelljen ottmaradnom az egyetemen addig.

Olyan egy óra körül értem haza, és legnagyobb meglepetésemre Joao volt az első, akit megláttam, Nicolas ágyán ücsörgött, Nicolas mellett. Én nem is tudtam, hogy itt aludt, úgyhogy eléggé meglepődtem, ő meg csak vigyorgott. Még nem tértem magamhoz a meglepettségtől, mikor beljebb mentem és megláttam Aaron-t a másik oldalon. Hárman ébredeztek, elég másnapos arccal, a tegnapi buli után. Gyorsan végigpuszilgattam őket, aztán indultam volna futni, de Aaron megállított, hogy feltétlen mondjam el neki, hogyan és mivel a legolcsóbb eljutni Budapestről Bécsbe, mert nyáron jönni fog néhány barátjával. Úgyhogy gyorsan elmagyaráztam neki néhány dolgot, és megnyugtattam, hogy nem kell semmit megvennie előre, majd ha jönnek, én segítek nekik minden ilyenben. Azt mondta, június végén vagy július elején jönnek, és engem össze-vissza ölelgetett, hogy milyen rendes vagyok, hogy segítek. Mikor egy pillanatra kifogyott a kérdésekből, én kihasználtam az alkalmat, és átugrottam a szobámba, átöltöztem, aztán elmentem futni.

Ez volt ma a park.

Sajnos a térdem teljesen strapára ment, még a térdvédő sem sokat segít, hazafelé úgy sántítottam, mint valami szerencsétlen öregasszony – csak bot nélkül. Két éve nyáron kiugrott, és azóta nem teljesen úgy működik, mint a másik. Igazából ez csak annyit jelent, hogy ha megerőltetem, akkor fáj kicsit (jelen esetben nagyon). Mikor Nicolasnak elmeséltem, a lelkemre kötötte, hogy nem megyek két napig sehova, főleg nem futni, és pihentessem a lábam, meg hideg-meleg vizet engedjek rá felváltva – amúgy ez tényleg használt. Miután ezt megígértette velem, elment valahova, én megebédeltem, aztán 4-kor elindultam vissza az egyetemre. Fél 5-kor Nicolas kétségbeesetten hív, hogy merre vagyok, mert a lakásban hagyta a kulcsát, és nem tud bemenni. Hát, én már vissza nem tudtam menni, úgyhogy kénytelen volt valamit kitalálni, amíg haza nem érek.

Odaértem pontosan 5-re a könyvtár elé, sehol senki. Egyszer csak megérkezett Camille, az ötödik lány, akit nem ismert egyikőnk sem eddig. Kérdezte, merre vannak a többiek, és mivel ők még 10 perc várakozás után sem kerültek elő, küldtem egy sms-t Zoénak, hogy hol vannak. Kiderült, hogy ők fél 6-ra emlékeztek, úgyhogy csak akkorra érnek ide. Nem baj, legalább volt egy kis időm átnézni a jegyzeteimet. Mikor mindenki megérkezett, bementünk a könyvtárba, és megpróbáltunk a hatalmas káoszból kihozni valamit. Meglepően hatékonyak voltunk, ahhoz képest, hogy az elején senki nem értette, hogy a másik miről beszél, és kiderült, hogy mindenki máshogyan értelmezte a szövegeket, a végére csak sikerült egy tervet összeállítani és megbeszélni, hogy ki miről fog beszélni. Én nagyon elégedett voltam, mert olyan részt osztottak rám, amit maximum 1 óra alatt összedobok, nem kell vele sokat szórakozni.

Hazafelé a villamoson Zoéval és Camille-al jöttünk együtt, aztán Camille és én leszálltunk a metrónál. Kérdeztem tőle, hogy ő is arra jön-e, amerre én, mondta, hogy igen, de folyamatosan lemaradt. Kicsit fura volt, de gondoltam, véletlen, megvártam mindig. Aztán az aluljáróban félreérthetetlenül a másik irányba indult el, köszönés nélkül a másik ajtóhoz ment és direkt másik kocsiba szállt, mint én. Csak néztem. Ez elég franciás megoldás (bocsánat az általánosításért, de ilyet még sehol máshol nem láttam), ha nem akarsz beszélni valakivel, csak hagyd ott egy szó nélkül. Nem tudom, engem igazából csak meglepett, annyira nem vettem magamra, én kedves voltam vele.

Itthon összedobtam egy gyors vacsorát, Nicolas 9-re esett csak haza.

Ma van április 8., a Nemzetközi Roma Nap, úgyhogy ennek az apropóján itt egy videó, nézd meg, nekem nagyon tetszik. Plusz, beteszem az egyik kedvenc képem, ami a Snétberger Központban készült, lassan négy éve.