Reggel felkeltem 6-kor, hogy még tudjak kicsit tanulni a
vizsgámra. Összesen három órát aludtam emiatt, konkrétan azt sem tudtam, hol
vagyok, mikor az ébresztőm csörgött. Főztem egy kávét, tanultam, aztán irány az
egyetem.
Most nem volt semmi gond, bementem 10-re egy szociológia vizsgára,
a tanárnál ott volt az én dolgozatom is, odaadta, mondta, hogy másfél órám van,
majd szól, ha lejár. Elolvastam a kérdést, és megint iszonyatos hálát éreztem a
(kedvenc) tanárom felé, aki olyan kérdést adott, hogy nagyjából akármit
lehetett rá válaszolni – persze az órán tanultak alapján. Egy német szociológus,
Max Weber elméletét kellett kommentálnom, példákkal. Ez azért volt könnyű, mert
egyrészt kifejthettem, miről szól az elmélet, mire reflektálva született meg,
aztán néhány kritikával kiegészítettem, amit később írtak róla antropológusok,
hogy miért nem stimmel teljesen. Definiálnom kellett a társadalom (société) és a közösség (communauté) fogalmát, és tulajdonképpen
erre a kettőre épült az egész dolgozat. Szerencsére ezek voltak az órán
tanultaknak is az alapjai, úgyhogy egészen jól emlékeztem rájuk, még meg is
lepődtem magamon. Teleírtam négy oldalt, aztán beadtam, aláírtam a jelenléti
papírt, aztán kilibbentem a teremből és hatalmas boldogság kerített hatalmába:
VÉGE. Levizsgáztam. Amitől a többiek annyira félnek, hogy nem mennek át, és
pótvizsgázniuk kell nyáron, nekem egyáltalán nem kell, mert még jobban
sikerültek ezek, mint az első félévben, és ha ott simán átmentem, akkor ezzel
biztosan nem lesz gond. Elszaladtam az egyetemi kávézóba, vettem egy csokit meg
egy kólát, hogy ébren tudjak maradni a nap további részében, mert még két órám
volt.
 |
| weheartit.com |
Enquete ethno
előtt Tom és Alicia már a teremnél ücsörögtek, csatlakoztam hozzájuk. Kérdezték,
hogy sikerültek a vizsgáim, én meg vigyorogtam, mint a tejbe tök, hogy jól, és
végre túl vagyok rajta, ez a hét eléggé megviselte az idegeimet. Tomtól
megkérdeztem, kell-e nekik még segítség a beadandónkban, amit hétfőn adnak le
Marielle-lel (én már megcsináltam a részemet múlt héten), de nagyon aranyos
volt, azt válaszolta, hogy nem, pihenjek nyugodtan, maximum majd olvassam át,
amit írtak, és ha valami nem tetszik, akkor szóljak, mert mégiscsak
csapatmunka. Aztán hozzátette, hogy „Tu
as déjá beaucoup fait” (Te már így is sokat dolgoztál vele). Nem sokkal
később megérkezett a tanár, és közölte, hogy az órát a fűben tartjuk, gyerünk. Átmentünk
az épület melletti kis park-szerű területre, leültünk egy nagy körben, és úgy
beszélgettünk végig. Én annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam ülni, nem hogy
hozzátegyek valamit az órához. Óra után odamentem a tanárhoz, és megkérdeztem
(megint), hogy akkor mi legyen, múlt héten nem leszek itt a vizsga szóbeli
részére. Megint elkezdett össze-vissza beszélni, hogy ő nem tudja.
Felajánlottam neki, hogy beadom írásban, amit a többieknek szóban kell, erre
felcsillant a szeme, mondta, hogy rendben, az nagyon jó, írjak 1-2 oldalt. Így
két beadandót kell jövő héten még leadnom, de nem olyan vészes, megoldom.
Utána átmentem a másik épületbe, csatlakoztam Léna-hoz és Alicia-hoz,
akik már a terem előtt ücsörögtek. Később felbukkant Marielle is, és nagyon
helyes volt, mielőtt bementünk volna a terembe, odapattant hozzám,
megpuszilgatott, és mondta, hogy jövőre találkozunk, használjam ki a szünetet.
Annyira kedves volt tőle, komolyan meglepődtem rajta. Jóban voltunk, de erre
nem számítottam.
A második óránk Lectures
complémentaires volt, egy előadást tartottak csoporttársaink abból a
témából, amiből én beadandót írtam – ma kellett leadnom ennek a tanárnak. Az
előadás katasztrófa volt (szerintem). Egyrészt olyan alap dolgokkal nem voltak
tisztában, amit mi átvettünk órán: beszéltek az akkulturáció jelenségéről, de
nagyon pontatlanul, folyamatosan elakadtak. Másrészt, a mondat közepén
elfelejtették, hogy miről beszélnek, nagyon gáz volt az egész. A legcikibb
pillanat az volt, amikor az egyik csaj nem tudott felolvasni két mondatot
angolul úgy, hogy legalább egy szót sikerüljön normálisan kiejtenie elsőre. Ráadásul
nem voltak ott a mi előadásunkon két héttel ezelőtt, és csomó olyan dologról
beszéltek, amiről mi is, szépen magyarázták a csoportnak, hogy az micsoda,
amikor ezt mi már megtettük múltkor. A legnagyobb problémám mondjuk az volt,
hogy borzalmasan fáradt voltam még mindig, óra végére már csukódott le a
szemem. Kitaláltam, hogy ha hazamegyek, alszom egy kicsit, mert különben
biztos, hogy nem fogom bírni az esti bulit. Óra végén a tanár bejelentette,
hogy ő tart még egy órát 6-ig, aki szeretne, ott maradhat, a beadandóhoz
segítség. Mivel én már megírtam a beadandót, leadtam neki, és mondtam, hogy ne
haragudjon, de én lelépek, mert nincs sok értelme maradnom, úgyis csak
elaludnék. Azt mondta semmi gond, megérti. Nagyon aranyos ez a pasi (is). Mielőtt
kimentem volna a teremből, Léna is odaszaladt hozzám, hogy várjak, ad egy
puszit, aztán elsorolta, hogy kellemes szünetet, szeptemberben látjuk egymást. Ezen
meg még jobban meglepődtem, mert Léna-ról sosem tudtam eldönteni, hogy szeret-e
vagy nem, és az ilyen akciói mindig meglepnek. Mindenesetre én örültem neki.
Így legalább tudom, hogy valaki vár majd, ha visszajövök, ha Nicolas és a többiek
már nem is lesznek Lyonban.
 |
| weheartit.com |
Hazafelé beszéltem Nicolas-szal, aki minden áron el akart
vinni sütizni, de én mondtam, hogy esélytelen, aludni akarok, mert különben nem
fogok tudni este bulizni. Végül nagy nehezen elfogadta, azt mondta, otthon vár.
Itthon tényleg le is feküdtem aludni, mondtam neki, hogy 8-kor felkelek (a
többiek csak 10 körül érnek ide, azt mondta).
 |
| Lufi. |
8 előtt néhány perccel Nicolas ébresztett, hogy menjek
gyorsan a konyhába, mert kigyújtott valamit, és nem tudja eloltani. Én először
fel sem fogtam, hogy mit beszél, annyira álmos voltam. Mikor eljutott az
agyamhoz, hogy tűz van, elkezdtem furcsállni, hogy akkor miért nem azt oltja,
mért engem cseszeget, de nem nagyon volt időm gondolkozni, inkább mentem a
konyhába, hogy megnézzem, mi történik. Kinyitottam az ajtót, és hatalmas
kiabálás, és az összes barátunk fogadott. Én szóhoz sem jutottam a
meglepetéstől, pizsamában végigölelgettem őket, kérdeztem, hogy ezt mégis hogy
hozták össze. Kiderült, hogy Nicolas volt a főszervező, ezért akart elvinni
sütizni, amíg a többiek előkészítik a bulit. Amikor kiderült, hogy itthon fogok
aludni, nagyon izgultak, hogy felébredek, de mondtam nekik, hogy én úgy
aludtam, mint a bunda, szerintem, ha tényleg tűz van, arra sem ébredek fel. Innentől
kezdetét vette a buli, ettünk, ittunk, beszélgettünk, nagyon-nagyon jó volt.
 |
| A Legjobbak. |
Éjszaka
átmentünk egy klubba, Joao vett nekem egy koktélt, egyszer sem engedték, hogy
én fizessek, mert „it’s your night”
(ez a te estéd). Joanne-tól kaptam egy új-zélandi könyvjelzőt, gyönyörű. Tényleg
ez volt szerintem a legjobb buli, mióta itt vagyok, de nagyon nehéz volt
elköszönni tőlük. Renato nagyjából egy óráig ölelgetett, mielőtt hazament, és
azt hajtogatta, hogy „putain, c’est chaud…
tu partes demain, putain…” (baszd meg, ez nehéz… holnap elmész, baszd meg…)
– volt már benne jelentős mennyiségű alkohol, de akkor is nagyon helyes volt. A
lányok is ugyanúgy szomorkodtak, mikor elköszöntünk. Aaron már viszonylag hamar
hazament a buliból, senki nem értette miért, pedig ők Joao-val mindig
szétválaszthatatlanok, mindenhova együtt mennek. Tőle annyira nem búcsúzkodtam,
mert júliusban jön Budapestre, majd találkozunk még. Azért mi három brazilt megint
hazahoztunk, és most elosztoztunk rajtuk: a lányok, Mariana és Raquel, Nicolas
szobájában aludtak, Joao meg nálam. Mi még Joao-val pizzáztunk meg dumáltunk
egy nagyot lefekvés előtt. Nagyon jóban lettem vele is, hiányozni fog majd. Mondjuk
könnyebb volt úgy lefeküdni aludni, hogy tudtam, még reggel itt lesznek velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése