 |
| Így éreztem nagyjából magam reggel (weheartit.com) |
Öt óra alvás után ma felkeltem 7-kor, és szépen ott folytattam a
tanulást, ahol tegnap abbahagytam. Még elég sok hiányzott, és mikor rájöttem,
hogy ez az egész mégis mennyi, kisebb sokkot kaptam, és egyből elkezdtem
gondolkozni, hogy lehet meg kéne vennem a repülőjegyet, hogy visszajöjjek a
pótvizsgára, mert ezen, biztos, hogy nem megyek át. Aztán a „jobb később, mint
soha” mondatra gondolva mégis nekiálltam, hátha valami megragad a fejemben
belőle, és ha szerencsém van, pont azt kérdezi a tanár. 10-re már az anyag nagyobb részét többé-kevésbé elsajátítottam, úgyhogy felhívtam skype-on anyát,
és szépen felmondtam neki, mert tudom, hogy a környezetemben nagyjából ő az
egyetlen, akit ez tényleg érdekel – meg, aki ilyenkor ráér. Közben mindketten
krumplit pucoltunk: ő ebédet főzött, én a vacsorát készítettem elő. Úgy is
mondhatnánk, hogy családi idill Czeglédyéknél: anyja és lánya a konyhában a
monitoron keresztül egymást nézve, krumplit pucolnak, miközben olyan
kifejezések röpködnek, hogy „kulturalizmus”, „akkulturáció”, „kulturális
sokszínűség”, „szubkultúra”, stb. Néha még a skype is lefagyott. Aztán anya
elment fodrászhoz, én meg egyedül maradtam a könyveimmel. Még átnéztem a
maradék részét a tananyagnak, és délre már úgy ítéltem meg, hogy nagyjából
tudom. Összekészülődtem, aztán elindultam az egyetemre, út közben azért még
rendesen a füzetemet bújtam.
Odaértem tíz perccel előbb a terem elé, sehol senki. Nem sokkal később
egy osztály ment be (én eléggé elcsodálkoztam), aztán egy tanár is követte
őket. Bementem, mondom a tanárnak, hogy én elvileg itt vizsgázom, most, nem
tud-e róla valamit. Ő nem tud erről semmit, neki órája van, ne haragudjak. Enyhén
szólva kétségbe estem, de biztos voltam benne, hogy nem néztem el semmit,
direkt ötvenszer ellenőriztem az emailt, amiben a vizsgáim időpontjai és a
termek voltak. Ilyenkor persze a telefonom is megadja magát, nem akarta
megnyitni az emailt újra, úgyhogy iszonyatosan idegesen elrohantam a kampusz
másik végében lévő titkárságra, hogy megkérdezzem, mi a fene történik. Közben
összefutottam egy csoporttársammal, aki soha nem köszönt még eddig, de most még
a nevemre is emlékezett (lenyomott egy komplett „Salut Sara, ca va?”-t / Szia
Sara, hogy vagy?), de meglepődni sem volt időm, annyira ki voltam bukva, hogy
lekésem a saját vizsgámat. A titkárságra konkrétan beestem, elég szétszórtan, a
titkárnő viszont rettenetesen megörült, hogy „jaj de jó, hogy itt vagy”, majd
közölte velem, hogy elrontotta a beosztást, és a vizsgám nem 2-től van (ahogy az
emailben írta), hanem 4-től, és hogy erre most jött rá. Marha jó. Mármint
azért, mert direkt emiatt rakattam át a Jean-Paul-lal a portugál vizsgámat
4-re. Ezt elmeséltem a titkárnőnek is, aki elnézést kért, és mondta, hogy ha
nem tudok jönni 4-kor, kitalál valamit, de az bonyolult. Még semmi sincs
veszve, gondoltam, és kitaláltam, hogy felmegyek portugálra, az eredeti vizsgám
időpontjában, Jean-Paul biztosan meg fogja engedni, hogy most írjam, még ha
kések is egy kicsit. A titkárnővel (akinek közben az összes rokonát elátkoztam
közben) abban maradtunk, hogy ha nem tudom most megírni a portugált, csak
4-től, és emiatt csúsztatni kell a vizsgát, akkor visszajövök, és szólok neki. Ahogy
kiléptem az irodából, (szerintem mióta kint vagyok, először) akkorát
káromkodtam hangosan, hogy ha valami honfitársam a közelben lett volna, biztos
nagyot néz.
 |
| weheartit.com |
Felrohantam a másik épületben lévő terembe, teljesen kifulladva,
leizzadva, vörösen. A többiek már írták, én elsuttogtam Jean-Paul-nak, hogy mi
történt. Ő nagyon türelmesen végig hallgatott, aztán mosolyogva kérdezte, hogy
akkor mikor szeretném megírni, holnap reggel jó-e? Én mondtam, hogy hát most
meg tudom írni, ha gondolja. Valahol itt rájöttem, hogy az idegesség miatt
elfelejtettem levegőt venni mióta beléptem az ajtón, és kb. majdnem
megfulladtam, Jean-Paul pedig mondogatta, hogy „respire, respire, il n’y a pas de soucis” („lélegezz, lélegezz,
nincs baj”). Miután megnyugodtam kicsit, odaadta a dolgozatot, és leültetett a
leghátsó sorba – már csak ott volt hely. Ekkor döbbentem rá, hogy azon kívül,
hogy elolvastam és lefordítottam a szöveget, semmit nem tanultam, és tudnom
kéne igét ragozni jelenben, múltban, jövőben. Szerencsére nálam volt az összes
jegyzetem (az igeragozások is, amiket tegnap nagyon okosan kiírtam), és mivel
számítógépes teremben voltunk, leghátsó sorban ültem, senki nem látta, hogy mit
csinálok. Alapból nekünk kellett vinni a szöveget, amiből a kérdések voltak,
úgyhogy nem nagyon volt feltűnő, hogy kicsit több lap van nálam, a kelleténél. A
vizsga 80%-át így is tudtam magamtól, amiben nem voltam biztos, azt szépen
leellenőriztem. Védelmemben szóljon, hogy sokaknál még így is többet tudok, és
a csoport fele az interneten keresgélte a megoldásokat. Rekordidő alatt végeztem,
beadtam a mosolygó Jean-Paulnak, aki hatszor sok sikert kívánt a további
vizsgáimhoz, és azt mondta, hogy ne parázzak, nemsokára vége, és otthon leszek.
Nagyon édes volt. Igazából nem is esett le akkor, hogy lehet, hogy ez volt vele
az utolsó órám, mert annyira a következő vizsga járt a fejemben. Most viszont,
ha belegondolok, nagyon fog hiányozni. Jövőre megpróbálok nála felvenni órát,
hátha sikerül.
Miután kijöttem a teremből, végre fellélegezhettem kicsit, leültem az
épület elé a fűbe, megettem egy csokit a nagy feszültségre, aztán nekiálltam
még egyszer utoljára átnézni az Anthropologie
de la culture anyagát, még volt egy órám rá.
Négy előtt néhány perccel, megint ott ácsorogtam a terem előtt. Most
is bement egy osztály, de vizsgát írtak, úgy nézett ki, jó helyen vagyok. A
tanár kb. 10 percet késett, de mikor végre megérkezett, megerősítette, hogy
nála van az én vizsgakérdésem is. Éljen. Kiosztotta a papírokat, kiderült, hogy
a többiek 3 órán keresztül írják (az mégis milyen vizsga, most komolyan?), és
elkezdtük. Olyan kérdést kaptam, amiről könyvet tudtam volna írni – mondjuk,
lehet már néhányan megtették. Erre vázlatírás közben jöttem rá, mert ha mindent
beleírtam volna, amit az első 10 másodpercben kitaláltam, minimum 8 oldal jött
volna össze. Gyorsan stratégiát váltottam, és kihúztam a vázlatom felét, nagyon
a témára koncentrálva, kicsit sem félrebeszélve. Az eredmény az lett, hogy
maradt 45 percem, és még mindig eszméletlen sok leírnivalóm. Elkezdtem írni,
mint a gép (lehet, hogy meg kéne tanulnom gyorsírni, előnyömre válna itt),
írtam, és írtam, befejeztem, és le is járt az időm. Mondjuk, a tanár nem nagyon
figyelte, hogy én meddig írom, szerintem, ha bent maradok 3 órán keresztül, az
sem tűnik fel neki. Elég össze-vissza esszét adtam be, de tényleg minden benne
volt, amit erről a kérdésről vettünk, úgyhogy az látszik, hogy tanultam.
Ezek után rohantam a villamosra, mert időben haza kellett érnem,
ugyanis a tulaj néni (Regina) és a férje hivatalosak voltak hozzánk este 7-re,
vacsorára. Nicolas hívta meg őket, úgy két hete, én meg kitaláltam, hogy rakott
krumplit csinálok. Fél 7-re estem haza, Nicolas az ágyában feküdt, azt mondta,
nagyon rosszul van, lázas. Már tegnap is az volt, de mivel nem nagyon látszott
rajta, gondoltam, majd csak meggyógyul. Hát most nagyon megsajnáltam, mondtam,
maradjon, majd én mindent megcsinálok. Még szerencse, hogy délelőtt
előkészítettem nagyjából mindent, így most csak összeraktam a rakott krumplit,
főztem egy pudingot desszertnek, és grilleztem néhány olívaolajos- mozzarellás
baguette szeletet előételnek.
 |
| ezeket kaptuk :) |
Hál’ Istennek Regina és a férje késtek,
elhúzódott a megbeszélés, ami miatt Lyonba jöttek. Olyan 8 körül érkeztek meg,
addigra pont kész lett minden. Nagyon jó hangulatban megvacsoráztunk,
iszonyatosan örültek, hogy meghívtuk őket. Még ajándékot is kaptunk, egy
hatalmas befőttet, egy üveg cseresznyelekvárt, és két doboz csokit. Ez a néni
tényleg olyan, mintha a pótnagymamánk lenne. Rengeteget beszélgettünk,
Nicolasnak és Reginának be sem állt a szája, én, meg Regina férje csak
néha-néha szóltunk közbe, amúgy meg csak hümmögtünk. Olyan 10 körül indultak
haza, még egy órás autóút állt előttük, nem akartak nagyon későn indulni. Nicolas
elmosogatott (pedig majdnem kiabáltam már vele, hogy inkább feküdjön le, de nem
volt hajlandó). Én ittam egy kávét azzal az elhatározással, hogy tanulok, de
azt hiszem most inkább lefekszem. Holnap 4-kor van a vizsgám (ha hihetek az
emailnek egyáltalán), de a 80%-át már tudom az anyagnak, mert azt tanultam
hétfőre, úgyhogy simán összehozom egy délelőtt alatt. A mait még mindig nem
tudom, hogy csináltam így meg, de rettenetes büszke vagyok magamra, mert
bebizonyítottam, hogy nincs lehetetlen. Még hátra van három vizsgám, de a
nehezén már túl vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése