Reggel fél 10-re mentem az
egyetemre, mert a lányokkal még bőven volt dolgunk az előadással, amit ma
14-kor kellett előadnunk. Nagyon sok minden hiányzott belőle, úgyhogy beültünk
a könyvtárba és délig kerestünk még egy csomó dolgot, de végül csak
összeraktuk. Hát, nem mondom, hogy tökéletes lett, mert elég sok hiányossága
van, de megcsináltuk, az a lényeg.
Az első óránk (Enquete ethno) előtt kiültünk a
lányokkal az egyetem épületei között lévő füves részre, „napoztunk”, én
kávéztam, ők ettek. Aztán bementünk órára. A tanárunk végre valahára
elmagyarázta, hogy mit kell neki beadnunk, és egyáltalán nem vészes, mert
összesen 6 oldalt kell írnunk neki csoportmunkában, tehát fejenként kb. 3
oldal, az nagyon kevés. Zoé ott ült mellettem, és néha-néha összenevettünk,
hogy ez nem olyan vészes, valahogy megoldjuk. A vizsgának lesz egy szóbeli
része is, április 30-án, amikor én nem leszek már, úgyhogy óra végén odamentem
a tanárhoz, hogy elmagyarázzam neki. Ő azt mondta, hogy fogalma sincs, majd
kitalál valamit, de lehet, hogy a szünet utáni héten nem lesz (amikor én
utoljára itt vagyok). Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, megkérdezte, hogy „Budapest?”,
aztán iszonyatosan meglepett, mert mikor mondtam, hogy „non, lac Balaton, vous le connaissez?” (nem, Balaton, ismeri?),
rávágta, hogy persze, és hogy egyszer nagyon szeretne arrafelé utazni. Ilyet se
gyakran hallok, mióta itt vagyok. Mármint, hogy valaki ismeri a Balatont, pedig
azért szerintem elég nagy ahhoz… Mindegy. Zoé azt mondta később, hogy semmi
gond, ha nem leszek itt, ha előkészítjük ketten a szóbeli előadást (mert amúgy
csoportmunkában kell azt is csinálni), akkor szívesen előadja egyedül is. Úgyhogy,
azt hiszem, ezt is megoldottam. Óra után Tom odaadta a jegyzeteit, de csak
addig, amíg lefényképezem, mert természetesen tanulni fog a szünetben, és
kellenek neki. Nem tudom, miért nem bírja nélkülözni őket egyetlen hétig, ők
csak 3 hét múlva vizsgáznak, könyörgöm… Nem baj, remélem látszani fog majd a
számítógépen az írása, mert ha nem tudom elolvasni, biztos, hogy felrobbanok.
Miután végeztem Tom jegyzeteivel,
Zoéék után rohantam, aztán átmentünk a másik épületbe, ahol Lectures complémentaires óránk volt, és
az előadást tartottuk. Odaértünk, Alicia és Camille teljesen ki voltak
készülve, nagyon izgultak. Zoé próbálta őket nyugtatni, de nem sok sikerrel. Én
is tudtam, hogy nagyjából 60%-os készültségben vagyunk, de gondoltam, ez van,
majd csak kihozunk belőle valamit. Bementünk a terembe, rajtunk kívül két lány
üldögélt még ott, meg a tanár. Diego (a tanárunk) pedig mikor meglátta, hogy készülődünk
előadni, közölte velünk, hogy átrakta az előadásunkat két héttel későbbre, nem
ma tartjuk. Mi köpni, nyelni nem tudtunk, már nagyjából felkészültünk lelkileg.
Léna volt a legtalpraesettebb, rögtön megkérdezte a tanárt, hogy ezt mégis
honnan kellett volna tudnunk, és mért nem szólt nekünk. Erre Diego azt
válaszolta, hogy hát ő múlt órán elmondta. A gond csak az, hogy mi nem voltunk
itt múlt órán, mert előrehozta az órát, akkorra, amikor nekünk Enquete ethno volt, két órán pedig nem
tudunk ott lenni egyszerre. Erre Léna teljesen kibukott (mi is, de mi nem
szóltunk egy szót sem), és nekiugrott a tanárnak, hogy azért ez nem normális. Erre
Diego a fejünkhöz vágta, hogy nem ő tehet róla, hogy „nem informálódunk”. Mi
csak pislogtunk. Mégis hogyan informálódjunk, mikor soha nem gondoltuk volna,
hogy átvariálja az előadások időpontját, csak mert ő gondolt egyet? Mellesleg,
ha másik óránkra teszi ezt az órát, ne csodálkozzon, hogy nem jelenünk meg, nem
tud az ember egyszerre két helyen lenni.
 |
| weheartit.com |
A vita egyre jobban eldurvult,
mellettem Alicia és Camille már a sírás határán álltak, és mondogatták, hogy
akkor hagyjuk, megcsináljuk két hét múlva, ők most már nem akarják. Léna azt
mondta a tanárnak, hogy „Vous avez fait n’importe
quoi la semaine derniere” (nagyjából annyit tesz, hogy: „Baromságot csinált
a múlt héten”), utalva arra, hogy másik óránkra rakta a saját óráját és most
neki áll feljebb, amivel eléggé elvetette a sulykot, mert Diego eszméletlen
ideges lett és mondta, hogy rendben, akkor adjuk elő most, ha annyira akarjuk. Mi
összenéztünk, de az ötből egyedül Léna akarta most csinálni, Alicia és Camille
hevesen tiltakozott, Zoéval nekünk mindegy volt. Nem nagyon volt időnk semmit
megbeszélni, mert Diego annyira felhúzta magát az egészen, hogy már majdnem
kiabált velünk, hogy „Allez-y, faites
votre exposé!” (Menjetek, adjátok elő). Nem volt már más választásunk,
úgyhogy felálltunk, kimentünk a tanári asztalhoz. Közben megérkezett még néhány
csoporttársunk, de így sem voltak hatnál többen. Ők csak kapkodták a fejüket,
hogy mi a fene történik. Camille-nak kellett volna elkezdeni, de ő tényleg
majdnem sírt, remegő hangon közölte, hogy ő képtelen, és odaadta a papírt
Zoénak. Zoé elhadarta a bevezetést, utána jöttem én. Erőt vettem magamon,
gondoltam, hogy most aztán tényleg nem ronthatom el, Diego összeráncolt
szemöldökkel figyelt minket, még mindig nagyon mérges volt. Nagy nehezen
elmagyaráztam a saját részemet, aztán átadtam a szót Léna-nak. Szépen sorban
mindenki elmondta a magáét, de nagyon-nagyon sokszor leblokkoltak,
belekavarodtak, nem tudták folytatni, stb. Szerencse, hogy öten voltunk, mert
így mindig volt valaki, aki kisegítette a másikat. A befejezésnél a konklúziót
pedig odaadták a kezembe, hogy olvassam fel. A probléma csak az volt, hogy azt
akkor írták reggel, mikor én pont más után kutakodtam, szóval fogalmam sem
volt, hogy mit írtak bele. Mindegy, felolvastam, kicsit döcögősen, de
elmondtam. Elég ciki volt amúgy, nagyon látszott, hogy életemben először
olvasom. A végén feltettünk egy kérdést, amire a csoporttársaink válaszát
vártuk volna, de senki nem szólt egy szót sem, még mindig nagy volt a
feszültség. Diego is csak annyit mondott, hogy „Est-ce que quelqu’un a des questions? Allez-y!” (Van valakinek
kérdése? Gyerünk!), aztán tovább nézte a papírját. Nagy nehezen egy srác
megszólalt, elmondta a véleményét a kérdésről, amit feltettünk, aztán Léna, Zoé
reagáltak rá, és megint csönd lett. Később, kicsit oldódott a hangulat,
néhányan kérdeztek tőlünk, Diego-tól, mi is magyaráztunk, ő is, aztán szép
lassan vége is lett az órának. Elkezdtünk pakolni, de mikor indultunk volna
kifelé a teremből, Diego odaszólt, hogy maradjunk, „beszélni akar velünk”. Hoppá.
Miután mindenki más kiment rajtunk kívül, odaszólt Lénanak, hogy csukja be az
ajtót, akkor még jobban beszartunk, hogy mégis mit fog nekünk mondani. Kétségbeesett
pillantásokat váltottunk egymás között, amíg végre Diego megszólalt,
megkérdezte, hogy mit gondolunk az előadásunkról? Akkor szépen elmondtuk, hogy
nem volt fair, hogy nekünk csak ennyi időnk volt, míg a többieknek minimum két
héttel több van, emellett a mi szövegeink voltak a legnehezebbek, és alig
tudtunk találkozni, ezért nagyon-nagyon nehéz volt megcsinálni ezt a másfél
órás előadást. Diego addigra teljesen megenyhült, elmondta az észrevételeit (az
én részemet megdicsérte, de beszólt, hogy túl keveset beszéltem a többiekhez
képest), és azt mondta, összességében jó volt, nyugodjunk meg, bele fogja
számítani a jegybe, hogy kevés időnk volt. Léna óvatosan megkérdezte, hogy a
jegy azért 10 felett van-e, erre Diego mondta, hogy persze, ne vicceljünk már,
ennyire nem volt rossz. Szóval átmentünk.
 |
| weheartit.com |
Olyan boldogságmámorban jöttünk
ki a teremből, szinte ugráltunk örömünkben, egyrészt, hogy vége, másrészt, hogy
jó jegyet kapunk rá, harmadrészt, hogy szünet van! A villamosmegállóban
elváltak útjaink, Zoé és Alicia felszálltak rögtön az elsőre, én még cigiztem,
úgyhogy megvártam a következőt, Léna a másik irányba ment. Camille már hamarabb
elköszönt tőlünk, amit egyáltalán nem bántam, mert nem bírom azt a lányt –
mióta úgy faképnél hagyott a metróban. Ahogy jöttem hazafelé, azon
gondolkoztam, hogy hihetetlen, megint eltelt egy félév, már csak a vizsgáim
vannak hátra, és szabad vagyok. Elég jó érzés.
Itthon egyből elmentem a parkba futni, mert még mindig tele voltam
feszültséggel az előadás miatt. Egyszerűen annyit izgultunk ma, meg annyi
minden történt, hogy nem bírtam máshogy lenyugodni, muszáj volt „kifutni”
magamból. Futás után megnéztem az emailjeimet, átküldték a vizsgabeosztásomat.
Ami a következő:
Április 21., Kedd, 14-15.30: Anthropologie
de la culture
Április 22., Szerda, 16-17.30: Anthropologie
et interdisciplinarité
Április 23., Csütörtök, 14-15.30: Nommer
et classer
Április 24., Péntek, 10-11.30: Dynamique
des sociétés
Ezen kívül még van kettő, egy
hétfőn 10-11.30 között (Étude de cas)
és a portugál vizsgám, aminek az időpontjára szépen berakták az Anthropologie de la culture vizsgámat, szóval
fogalmam sincs, hogy mi a francot csináljak. A titkárnő elment szabadságra
(mint mindenki más), tehát esélytelen, hogy válaszol az emailemre és meg tudja
változtatni, úgyhogy írtam a portugál tanáromnak, hogy nem tudnék-e egy másik
csoportjához bemenni valamikor, megírni a vizsgát. Nem is tart az sokáig,
maximum fél óra szerintem, azt hiszem 10 kérdés van, a szöveget meg már
lefordítottuk, úgyhogy nem lesz gond. Talán azt könnyebb máskorra tenni, mint a
másfél órás esszéírásomat.
Este Nicolas áthívott néhány
barátunkat, azt mondta, nem akar nagy bulit, csak néhány embert hívott. Ennek
az lett a vége, hogy megint voltunk vagy húszan, a fele társaságot nem is
ismertem, és hatalmas kuplerájt hagytak maguk után. Az áram is elment, az
internet is, azt szereltem hajnali 3-kor, a borospoharak és chipseszacskók
pakolása közben. Ők diszkóba mentek, de én nem akartam velük menni,
akármennyire kérleltek, muszáj holnap tanulnom. Meg takarítanom, mivel Nicolas
nem fog rendet rakni a buli után, mert reggel 9-kor indul Párizsba Joao-val és
a többiekkel. Na mindegy, majd ha hazajön beszélek vele, és megmondom, hogy itt
április 24-ig nincs buli, mert marhára nincs időm meg energiám most nagyon a
tanulásra kell koncentrálnom. Utána úgyis azt csinál, amit akar.
 |
| weheartit.com |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése