Rentrée 2015/16 avagy kezdődik a második év

Előrebocsátom, hogy ebben a bejegyzésben az első két hétről fogok írni (szeptember 1-13 közötti időszak, ha nagyon pontosak akarunk lenni), ugyanis annyira gyorsan történt az a (nem) sok minden, hogy nem volt időm közben jegyzetelni. Ennek ellenére, ez most elég hosszú lesz.

Ezt a kóla 655 Ft volt, de
megérte (na jó, nem annyira)

Szeptember 1-én 20:45-kor szállt fel volna a repülőnk, de e helyett fél 10 körül kerültünk csak elegendő távolságra a talajtól. Danival utaztam, aki annyira jó barát, hogy nem tud (és nem is akar) távol élni szerény személyemtől, úgyhogy ahogy leérettségizett, Lyon felé vette az irányt. Róla annyit kell tudni, hogy nagyon sértődékeny, úgyhogy rosszat nem írok róla, hogy a híres-nevezetes INSA (Institut National des Sciences Appliquées) nevű egyetemen fog tanulni és valami nagyon környezettudatos mérnök lesz belőle 5 év múlva, ha minden igaz. (Őszintén szólva, lehet, hogy hatalmas marhaságot írtam a jövendőbeli foglalkozását illetően, de egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni már fél éve, hogy pontosan mit fog tanulni.) Tehát ketten indultunk a francba, és nála jobb útitársat el sem tudnék képzelni, nem csak azért, mert sörrel a kezünkben néztük a ferihegyi naplementét és a repülőgépen Toblerone-t zabáltunk, hanem mert tényleg így van. Nála nincs jobb. Útitárs.

Aztán végre valahára leszálltunk Genfben, olyan 11 körül. Új (és jóval olcsóbb) utat talált Anya tavaly, ez pedig Genfen keresztül vezet Lyonba levegőben és földön. 

Mivel ilyen későn már nem indulnak vonatok a genfi pályaudvarból Lyonba, felkerestük kanadai, de régen Csopakon manapság pedig Svájcban élő barátunkat, Matthew-t, és nála szálltunk meg. Nagyon aranyos volt, mert kijött elénk a vonathoz ilyen későn is, és gyorsan még körbe is vezetett a házukban. A következő pár mondat is ekkor hangzott el az ő szájából: „Itt van minden a reggelihez, ehettek bagel-t, ha gondoljátok… Sajnos, most nincs lazac, ahogy látom.” Hát ez legyen a legnagyobb bajunk.

Reggel csak én éreztem elég erőt magamban, hogy elkapjam még suli előtt Matthew-t és húgát, Amy-t egy pár szóra, aztán kivigyem a kutyáikat a kertbe pisilni, addig Dani még az igazak álmát aludta. Miután kirobbantottam valahogy az ágyából, megreggeliztünk és elindultunk a gigantikus méretű csomagokkal a városba. Sajnos vendéglátóinkkal nem tudtunk többet beszélgetni, de hálám azóta is üldözi őket, amiért szállást biztosítottak nekünk arra az éjszakára.

A genfi pályaudvaron gyorsan megvettük a vonatjegyeket Lyonba, de mivel volt még rengeteg időnk az indulásig, levonszoltuk magunkat és a csomagokat is a Genfi-tóhoz (Lac Léman franciául, ha valaki szeretne művelődni kicsit). Ott készültek ezek a gyönyörű képek, amiket alább látni lehet.

A csomagok tengerében

Délután 1 körül már a Lyon felé döcögő vonaton ültünk, és 121 km/h sebességgel „száguldoztunk”. Nem nagyon tudom leírni milyen érzés volt 4 hónap után újra meglátni a várost, leginkább iszonyatosan boldog és izgatott voltam. Otthonról jöttem haza. Elcipekedtünk a lakásig, ahova Nicolas hazamenetele óta nem tette be senki a lábát, és ez bizony látszott is rajta. Én pár másodpercen belül bekapcsoltam a porszívót és nekiestem a szobáknak, Dani pedig leolvasztotta a hűtőt, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok neki.

Nicolas akármilyen tökéletes lakótárs volt, hatalmas kuplerájt hagyott, de mivel ezt igazából tudatán kívül csinálta, nem tudtam rá haragudni. Nagyon kedves üzenetet hagyott az íróasztalomon: 

"Sara, kedves lakótársam. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, jó volt veled megosztani a lakást. Nem is találhattam volna jobb lakótársat. Remélem, a konyhában zajló beszélgetéseinkre mindig emlékezni fogsz. Szeretlek, és őszintén remélem, hogy találkozunk még. Köszönöm, hogy hittél bennem, és hogy türelmes voltál velem. Szeretettel, Nicolas "

Nagyon hiányzik és hiányozni fog. Luu is hiányzik néha, de Nicolas tényleg annyira a szívemhez nőtt, hogy olyan, mintha a bátyám hagyott volna itt. De majd csak eljutok én Kolumbiába!

A kisebb takarítás után Danival elszaladtunk bevásárolni, aztán összedobott gyorsan egy mustáros-tejfölös csirkecombot (azóta sem főzött ilyesmit), amit borral öblítettünk le, úgyhogy az első esténk azt hiszem, jól sikerült.

Az első hét történései röviden:

Danival felfedeztük a várost, voltunk a Bellecour-on, felmásztunk a Fourviere-hez, sétáltunk az Hotel de ville környékén, metróztunk, buszoztunk, villamosoztunk fel-alá, közben pedig intéztük a különböző fontosságú ügyeinket. Esténként együtt főztünk (melegítettük a félkész ételeket a mikróban) és Jóbarátokat néztünk. Én nap közben leginkább takarítottam a lakásban és elintéztem a beiratkozásomat az egyetemen. Most már teljes jogú egyetemi diák vagyok, aki kezdheti a második évét. A hét vége felé elkezdtem lakótársat keresni, szombaton feltettem egy hirdetést a „lacartedescolocs” nevű weboldalra, 4 óra alatt kaptam kb. 50 megkeresést, úgyhogy volt miből válogatni. Jövő hétre hívtam be 12 diáktársamat, akik mind különböző okok miatt voltak szimpatikusak, és kíváncsian vártam, hogy milyenek lesznek. 
De erről a hétről legyen itt egy képes beszámoló is, ha már ennyi fényképet csináltunk:

Bellecour és XIV. Lajos szobra

Théatre romaine

Szeretek beletrollkodni a szelfikbe

A második hét történései röviden:

Hétfőn, kedden és szerdán elözönlötték a lakást a lakótárs-jelöltek. Már rögtön az első iszonyatosan szimpatikus volt, neki már a telefonban beleszerettem a hangjába és a humorába. JB-nek hívják, politológiát tanul a Lyon3-n. Utána jött még sok-sok diák, volt német, amerikai, a többi inkább francia. Volt, aki kereskedelmet tanul, volt kommunikáció szakos, volt, aki nanotechnológia mesterképzésen van, volt, akinek már van autója, volt, aki jövőre katona lesz, egyszóval mindenféle ember. A csütörtöki utolsó visite-et le is mondtam, mert addigra rájöttem, hogy nekem nem kell más, csak JB. A nénivel (Mme Fucci) megbeszéltem hétfőre egy rendez-vous-t, amikor el tudjuk intézni a papírokat, JB-t is értesítettem, aki azóta is pont ugyanolyan lelkes, mint a legelején, és boldog, hogy velem lakhat – pedig még nem is tudja, mennyire jó lesz! Azt nyilatkozta, szívesen segít a házimunkában és imád főzni. Más fiúk nem hangoztatták ezt ennyire, ebből gondolom, hogy így van. Amúgy JB az alapképzés harmadik évét kezdi idén, és mivel a mestert is itt tervezi, minimum 3 évet lesz Lyonban. Ha jól kijövünk, akkor gondolom még több mint egy évig boldogítjuk egymást.

Dani közben beiratkozott az egyetemre, és csütörtök óta már a kollégiumban lakik. Néha azért beugrik netezni, vagy ha épp éhes. Meg néha azért is, hogy megnézze, élek-e még.

Pénteken elmentem a CROUS-hoz, megtudakolni, hogy mi van pontosan az ösztöndíjammal. Kiderült (de nem ám ott, hanem csak később, az egyetemen!), hogy a papírjaim és mindenféle adatom össze-vissza van keveredve a rendszerben, plusz, hogy a CROUS-nál dolgozók nagyjából szarnak az egészbe (bocsánat, de így van) és hogy most egy darabig várnom kell, amíg rendeződik a dolog. A srác, aki ezt kiderítette az egyetemen nekem, olyan ideges volt, hogy konkrétan remegett a keze, miközben intézkedett. Úgyhogy jövő héten még meglátogatom a CROUS-t, mert 90%-ban biztos vagyok benne, hogy röpke 2 000 euróval kevesebbet számoltak nekem, és megpróbálom kihisztizni, ami nekem jár.

Szombaton Dani beugrott reggel, így keresztülhúzva a reggeli futásomat, aztán együtt ebédeltünk. Délután találkoztunk Dorkával (Dani évfolyamtársa volt a Vetésiben), aki amúgy Grenoble-ban tanul, de ma pont Lyonban járt.

5-kor elmentem első francia tüntetésére, ami a #refugeeswelcome szerveződés része volt. Érdekes volt, de erről majd máskor írok inkább. Itt találkoztam új barátnőmmel, a belga Madeleine-nel, akivel egy közös ismerősünk hozott össze, és aki iszonyatosan aranyos. Egészen estig dumáltunk mindenféléről, és már el is határoztuk, hogy sokat leszünk együtt mostanában, mert nagyon hasonló az érdeklődési körünk. By the way, ő is tanul portugált, és nagyjából ugyanannyira (nem) beszéli, mint én.

Nagyjából ennyi említésre méltó dolog történt mióta megérkeztem. Nem nagyon van még honvágyam, egyelőre imádok itt lenni (Lyon még mindig csodaszép!), és alig várom, hogy elkezdődjön az egyetem. Az órarendem tökéletes, délután 4 után alig kell bent lennem, és pénteken nincs órám. Az biztos, hogy nagyon kemény lesz ez az idei év (már az óráim témájából sejtem), de majd valahogy megküzdök vele. Most még kicsit rápihenek, rengeteg emberrel kell még a következő hetekben találkoznom, de utána mindenképp beindul a tanulás. Holnap beköltözik JB, elkezdek egyetemre járni és futni, kicsit rendezettebb életet élek. Igyekszem majd naponta blogolni. Legalábbis ez a terv.