Le 29 Septembre 2015

It's a lovely day today.

Reggel lekéstem a buszomat. Pedig nem voltam fáradt, nem voltam elkésve, nem rohantam (lehet ez volt a probléma), semmi nem volt. Az volt, hogy a busz 9:13 helyett már 9:11-kor elsuhant a buszmegálló előtt, amit szépen egy saroknyi távolságból végignéztem. Lesétáltam a metrómegállóig, de aztán nem volt kedvem metrózni, inkább megvártam ott a következő buszt. Még időben oda is értem volna órára, ha nem kell várnom a villamosra. De mivel sokat késett, ezért negyedórás késéssel estem be az Anthropologie des religions c. órámra. Elég sokáig tartott, amíg fel tudtam venni a ritmust, mert ha ennél a tanárnál elkésel, akkor aztán nézhetsz, egy kukkot nem értesz abból, amit magyaráz.

Óra után odaszaladtam Bastien-hez, hogy elmagyarázzam neki kicsit jobban a menekültes dolgot, hogy mi érdekel pontosan. (Az érdekel pontosan, hogy a francia civilek hogyan mozgósítják magukat, hogy egy átlag francia állampolgár, aki segíteni szeretne, hogyan tud, miért csinálja, mit gondol az egész helyzetről, stb. Még dolgozok a témán, de valahogy így néz ki eddig. Ha lesz pontosabb, majd röviden leírom – úgyis változni fog.) Meghallgatott, és ajánlott két egyesületet, akikkel felvehetem a kapcsolatot és minden bizonnyal valamelyikhez be tudok kapcsolódni. Ott volt Tom is, akivel próbáltam kommunikálni, de annak ellenére, hogy mellettem állt, konkrétan levegőnek nézett, még csak nem is köszönt, pedig szokott. Mindegy, laisse tomber (engedd el) – gondoltam. Bastien, miután elhadarta a két egyesület nevét, közölte, hogy most megy kávéért és ott hagyott. Tom persze követte. Nem is volt utána óránk, nem tudom, hova rohantak, néha olyan fura ez a két srác. A nagy túrahátizsákjaikkal, a nagy szakállukkal, az egész alter kinézetükkel, azt hinné az ember, hogy halál lazák, de valahogy mégsem. Vagy, annyira lazák, hogy nem érdekli őket más magukon kívül. Nem volt sok időm ezen töprengeni, mert Léna (aki egyébként szintén mellettünk ácsorgott) elkezdett hozzám beszélni, aztán egyszer csak odapattant egy srác is és bekapcsolódott. Hárman kielemeztük az antropológia szakon lévő diákok problémáját, azaz, hogy nincs igazából semmi csapatszellem vagy összetartás a szakon, hatalmas klikkesedés van, a kis csoportok között semmi kommunikáció. Olyan is van, aki folyamatosan egyedül van, és nem nagyon beszél senkivel, és ezt az egészet csak nehezíti, hogy mindig másokkal vagyunk szemináriumon is, így szinte lehetetlen barátokat szerezni. Félévente újrakezdeni a barátkozást elég fárasztó, nem is csodálom, hogy valakinek elege van belőle – többek között nekem is. Léna-nak mennie kellett órára, úgyhogy ketten maradtunk a raszta hajú sráccal, elkísért a könyvtárig, és addig nagyon jót beszélgettünk. Tök jó kedvem volt, meséltem neki Magyarországról, hogy miért jöttem antropológiára, kitárgyaltuk a fél életemet, de nagyon érdekelte minden. Azt mondta, szeretne szervezni valami másodéves antropológusok összejövetele-szerű dolgot, hogy jobban megismerjük a szaktársainkat, kedve biztosan lenne hozzá mindenkinek. Megegyeztünk, hogy nekem mindenképp szól, és mivel csütörtökön együtt vagyunk egy szemináriumon, majd ott találkozunk legközelebb. Ő elment ebédelni, én meg befejezni a portugál házimat a könyvtárba.

Ebédelni nem volt időm, mert elég sokáig szenvedtem a fogalmazással, és mire befejeztem, már mennem kellett a következő órára. A teremben messziről láttam Tom-ot, ő is észrevett, köszöntünk, rám mosolygott. Úgy látszik, mégis kedvel. Vagy csak volt valaki a hátam mögött… Ez az óra végre érdekesebb volt, mint amiket eddig tartott a kedves professzorunk Champs et méthodes de l’anthropologie-n, elég sokat jegyzeteltem.

Utána mentem portugálra, eléggé kellett sietnem, mert a campus másik végén van, és az előzőről nem nagyon engedett el időben minket a tanár. Több jó hírt is közölt velünk a tanárnő, az első rögtön az volt, hogy csak 5-ig tartja az órát, mert értekezlete van. A többi félig-meddig jó, de talán inkább rossz, mert a következő két hétben nem lesz óra, elmarad valamiért. Kaptunk házi feladatot, amit majd be kell adni három hét múlva, és le lesz osztályozva. Videókat kell néznünk, meg szövegeket olvasni, ahhoz adott kérdéseket. Legalább nem felejtek el portugálul, mert hajlamos lennék ki sem nyitni a füzetemet a következő hetekben.  

Még szerencse, hogy hamarabb hazaértem, így volt időm rendesen előkészíteni a citromtortát estére, mert JB barátai jöttek vacsorára. Úgy volt, hogy fél 9-re jönnek, úgyhogy én 8-ra megsütöttem a tortát. Ez lehetett volna életem legjobb citromtortája, a hiba az volt, hogy mikor kivettem a sütőből, megpróbáltam beletenni egy tányérba, ami túl kicsinek és túl mélynek bizonyult, ezért teljesen összerepedezett a torta. Nem baj, az íze nem változott. Majdnem mindenki iszonyatosan elkésett, már elmúlt 9 óra is, mire ideértek. JB-t ez nem nagyon zavarta, még akkor sem kezdte el a vacsorát csinálni, pedig már mindenki az éhhalál szélén volt. Először beszélgettünk, iszogattunk, jó hangulat volt – azt leszámítva, hogy én alig ettem egész nap, és tényleg majd’ éhen haltam. Fanny és Valentin jöttek, akiknél a múltkor voltunk, rajtuk kívül még egy csoporttársa JB-nek, és az unokatesója. Aranyos volt mindegyik, nagyon jót beszélgettünk. Nagyon jól sikerült a vacsora (10 körül végre étel került a tányérunkba), JB isteni finom bolognai spagettit csinált végül, a citromtortám pedig osztatlan sikert aratott. Annyira imádták, hogy az egész elfogyott, pedig nem volt túl kicsi. Azért elég nagy respekt a franciáknál ekkora sikert elérni citromtortával. Egészen éjfélig maradtak, és biztos maradtak volna tovább is, de mivel Lyonban nem annyira divat az éjszakai járat, az utolsó metrót el kellett érniük, az pedig nem sokkal éjfél után elmegy. Nem volt nagy baj, mert így legalább mi is el tudtunk menni aludni viszonylag hamar JB-vel.