Reggel, mikor kinyitottam a szememet, meglepően sok erőt és energiát éreztem magamban a futáshoz. Már tegnap este óta tervben volt, hogy ma aztán tényleg elmegyek futni, ha esik, ha fúj. Már épp azon gondolkoztam, milyen zenét hallgatok majd közben, mikor ránéztem az órára: 8:00. Mivel 10-re kellett az egyetemen lennem, és nagyjából egy óra az út, esély nem volt rá, hogy az egy órás futás még beleférjen. Úgyhogy nagy morcosan lezuhanyoztam, felöltöztem, főztem egy kávét, aztán elindultam az egyetemre. Legalább a nap sütött a tegnap esti viharok után.
Az egyetemre menet már a
villamoson szitkozódtam magamban, mert persze mindenkinek reggel 10-kor kell mennie,
ilyenkor kezdődik majdnem mindenkinek az órája, és alig lehet elférni. Be kell
szereznem egy gördeszkát, és akkor nem lesz több ilyen gondom. Megpróbáltam a
könyvembe bújva kizárni a körülöttem lévő tömeget, nagyjából sikerült is.
Az első órám Anthropologie de la
santé (a „santé” egészségügyet
jelent magyarul) volt. A terem előtt próbáltam ismerős arcokat kiszúrni, de
csak olyanokat láttam, akiket látásból ismertem eddig is, nekik valószínűleg
fogalmuk sincs, ki vagyok. Egyszer csak odapattant elém Laura, akivel még a
legeslegelső prezentációmat csináltam. Kicsit beszélgettünk, aztán a teremben
is egymás mellé ültünk. Bent már jóval több ismerős arcot láttam, néhányukkal
összemosolyogtam, jó volt látni, hogy annyira azért nem fogyatkozott meg a
csapat. Ezt az órát Julien Bondaz tartja, aki az első félévben Théories anthropologique-on volt
vendégtanár, aztán a múlt félévben a Nommer
et classer c. előadást ő tartotta végig. Néhány perc alatt felvázolta, hogy
mivel fogunk pontosan foglalkozni ezen az órán, aztán egyből bele is vágott és
darálta az anyagot – ahogy szokta.
Az „anthropologie de la santé” igazából azt a részét fedi az
antropológiának, ami az egészségügyhöz köthető. Ide tartozik
az „anthropologie physique” például,
amit a Dr. Csont című amerikai sorozatból lehet ismerni, amikor csontokat,
koponyákat meg mindenféle izgalmas emberi testrészt méricskélnek és abból
vonnak le következtetéseket. Ide tartozik az, amit tavaly már érintettünk
Bondaz-zal, hogy a különböző kultúrákban, társadalmakban hogyan gondolkoznak a
betegségekről, hogyan kezelik őket. Ide tartozik még az etnopszichiátria is,
meg még ezer más dolog. Majd úgyis írok néha, hogy mit tanulunk. Most csak a
tudományág történetét vettük át nagy vonalakban.
A következő órát is Julien Bondaz
tartja, úgyhogy nem nagyon zavartatta magát, az első óra végét szépen leadta a
másik elején. Közben volt szünetünk, én Mélaine-nel, Alicia-val és Lina-val
elszaladtam a menzára és ők kaját én meg egy dobozos kólát vettem. A lényeg,
hogy Bondaz a második órát csak fél órával később kezdte el. Ennek a neve „anthropologie de la nature” (a „nature” azt jelenti: természet), és
rájöttem, hogy ez lesz az óra, amit szívből gyűlölni fogok. Az utolsó 30 perc
már olyan szenvedést jelentett, hogy azon kezdtem el gondolkozni, a mögöttem
lévő, és egész óra alatt engem rugdosó srácot pofon vágom. Ez a tárgy ugyanis
közel van a biológiához, ami sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Bondaz
azokról a feltételezésekről meg elméletekről dumált, amik kapcsolatot keresnek
ember és állat között. Például, vannak olyan szociológusok, akik a rovarok
szervezett működését vizsgálják és hasonlítgatják össze a mi társadalmainkkal. Én
nagyon örülök, ha valakit ez érdekel, de én pont nem ez az ember vagyok. Úgyhogy
felvettem a gimnáziumi biológia órákról ismert arckifejezésemet, és
végig fintorogtam az egész órát. Miután elhangzott az „Á la semaine prochaine!” (Jövő héten találkozunk!), kirohantam a
teremből, és futottam a villamosra.
A buszon már a brownie receptjét
memorizáltam és itthon rögtön nekiestem a sütésnek. Sajnos még nem végeztem
vele, de Mme Fucci már meg is érkezett. Nagyon sietett, mert nem talált
normális parkolóhelyet, és szabálytalanul állt meg, úgyhogy egyből alá is
íratta velem a szerződést. Aztán nem sokkal később megjött JB (Jean-Baptiste a
becsületes neve) is, az anyukájával. Megnézték a lakást (az anyukája még nem
látta), aztán aláírták a papírokat, és Mme Fucci már itt sem volt. Úgyhogy jövő
szeptemberig, ha tetszik, ha nem, JB-vel fogok lakni. Nagyon-nagyon szimpatikus
volt megint, az anyukája meg még inkább. Felváltva mosolyogtak rám, és JB jó
tulajdonságait sorolták (főz, mos, takarít, rendet tart, nagyon tanul, de
szeret bulizni is, jól viselkedik, nem hangos…), aminek nem nagyon láttam
értelmét, mert semmi rossz érzésem nem volt vele kapcsolatban. Mikor a közös
evésre, vásárlásra és ilyesmire terelődött a téma, az anyukája egyből
kijelentette, hogy hétvégenként majd rám is főz és JB hozni fogja az otthoni
kosztot, hogy hét elején legyen normális kajánk. Én szóhoz sem jutottam,
legszívesebben a nyakába borultam volna, hogy „Maman!”, és szerintem ő azon is csak mosolygott volna. Egy tündér
az a nő. A fia is, bár ahogy észrevettem nem veti meg a bulikat, a vendégágy
láttán egyből felcsillant a szeme. Jól megleszünk, úgy érzem. A brownie még a
szerződés-írogatásnál odaégett, illetve csak a teteje, az alja tiszta folyós
lett, valamit elrontottam. Az ízén annyira nem érződött, JB és az anyukája is
azt mondták, hogy nagyon finom. Aztán nemsokára szedték a cuccaikat és hazamentek,
JB csak holnap költözik be, valamikor délután jön, azt mondta. Én kicsit
elszomorodtam, mert már úgy vártam, hogy ne egyedül legyek, a Danit is hiába
próbálom rávenni, hogy jöjjön át, mostanra aztán tényleg teljesen
beszippantotta az egyetem.
Nagy szomorúságomba felvettem a
futócipőt, és kimentem a parkba. Nem mondom, hogy büszke vagyok magamra, mert
elég rossz időt nyomtam le, és keveset is futottam, de legalább nem álltam meg
egyszer sem. Két hónapja semmit nem sportoltam, úgyhogy számítani lehetett rá,
hogy ez ilyen lesz. Majd javítok rajta szép lassan. Holnap reggel mondjuk, ha
sikerül végre felkelnem időben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése