Le 8 Décembre 2014

Reggel korábban keltem, Luu is, a konyhában még a reggeli kávé mellett együtt olvasgattuk a vizsgaanyagot, neki is ma lesz az első. Aztán jóval korábban, mint szoktunk, elindultunk az óránkra. Nem lehet kiszámítani a tömegközlekedést, a vizsgáról meg annyira nem lenne vicces elkésni egy esetleges baleset vagy akármilyen fennakadás miatt. Mindketten teljesen be voltunk parázva, nekem hatalmas gombóc volt a gyomromban, reggelizni egyikőnk sem tudott, ilyen állapotban metróztunk. Én a füzetemet szorongattam a kezemben, még mindig hiszek az utolsó utáni pillanatban, tanulás szempontjából sosem késő. Közben Paolo Nutini 10/10 számát üvöltettem a fülemben, az mindig segíteni szokott. Luu csak ült mellettem, „jöjjön aminek jönnie kell” arccal. Végül jóval korábban odaértünk, az O épület előtt elköszöntünk, ő bement, én meg mentem a Z-be, ami nem is volt olyan messze.

Már néhány csoporttársam ott volt, néhányan kérdezgették egymást a tananyagról, és nagyon büszke voltam magamra, mert pontosan tudtam, miről beszélnek, ez pedig nem sűrűn fordult eddig elő. Odaért Tom is, elég pánik-arca volt, bár tényleg nem értem miért, neki aztán tényleg semmi oka lenne izgulni. Szerintem nulla tanulással is megírná tök jól az összes vizsgánkat. Na, mindegy. Nem sokkal később megjelent a mosolygós fekete Fred is, a tanárunk, érdeklődött, hogy felkészültünk-e, ironizált a vizsga előtti cigiken, hogy na, az biztosan megnyugtat, szívjuk csak. Egyszer csak odalépett hozzám, megkérdezte a nevemet, és emlékeztetett, hogy megígértem, hogy a prezi honlapját elküldöm neki, mert nagyon szeretné azzal csinálni legközelebb az előadásait. Én teljesen elfelejtettem, de mondtam, jó hogy szól, a héten elküldöm neki. Aztán beterelt minket a terembe, mindenki keresett magának helyet, én Tom mellé ültem, hátha a fejéből gondolkozás közben árad valamennyi tudás, amit fel tudok használni… Fred hatalmas mosollyal a száján kezdte osztani a dolgozatokat, de inkább bátorításnak szánta, mint kárörvendésnek, úgyhogy én szépen visszamosolyogtam rá. Mikor odaért hozzám, a többiekhez fordult, és azt mondta: „Le sourire de Sara devrait vous assurer!”, azaz, hogy a mosolyom majd megnyugtatja őket. Ettől persze csak még jobban mosolyogtam, és teljesen megnyugodtam, a gombóc egy pillanat alatt eltűnt a gyomromból. Ha a tanár ilyen kedves vizsga előtt, az osztályzásnál sem lehet sokkal gonoszabb. Lényeg a lényeg, megkaptuk a dolgozatot. Egy szöveget kellett elolvasnunk, majd abból kiindulva esszét írni, úgy, hogy az órák ide kapcsolódó anyagát felhasználjuk. Szerencsém volt, mert pont a kedvenc témámról szólt a szöveg, a média (film, fotó) használatáról az antropológiában. Mennyire befolyásolja az antropológus és a kutatott csoport viszonyát egy olyan eszköz, mint a kamera, vagy a fényképezőgép. A hétvégén elég sok időt töltöttem az első etnográfiai filmek nézegetésével, az úttörő ebben a témában egy Jean Rouch nevű filmrendező volt, akinek szerelmes lettem a munkáiba, és eléggé utánajártam a dolognak, úgyhogy ment, mint a karikacsapás. Ezen kívül, emlékeztem rengeteg olyan dologra, amiről Fred mesélt órán (tényleg érdemes bejárni:)), azokat is beleírtam a dolgozatomba. Nem mondom, nem volt könnyű franciául megírni egy háromoldalas esszét egy óra alatt, de valahogy csak összehoztam.

Az óra végén leadtuk a dolgozatainkat, aztán mehettünk, a mosolygós Fred elköszönt tőlünk, kellemes szünetet kívánt, meg sok szerencsét a továbbiakban, mert valószínűleg következő félévben már nem találkozunk. Ez kicsit elszomorított, de nem nagyon volt időm gondolkozni rajta, mert rohannom kellett a portugál vizsgámra. Mikor beértem, Jean-Paul már osztotta a dolgozatokat, úgyhogy nem volt időm átnézni az előző órai jegyzeteimet sem. Azt tudni kell, hogy mivel könnyűnek ítéltem a portugál nyelvet, és úgy gondoltam, akármennyire nem tanulok, úgyis meg kell írnom jól, ezért nem nagyon szántam rá időt. A többi órára annyit kellett tanulni, hogy képtelenség volt még ezt is bepasszírozni az időbeosztásomba. Így hát, nulla tanulással nekiálltam a dolgozatnak. Egy szöveget kellett elolvasnunk és válaszolni a kérdésekre. Eleinte nem tűnt olyan nehéznek, de egy idő után egyre több olyan kérdéssel találkoztam, amiről fogalmam sem volt. Végül úgy egy óra gondolkozás után valahogy előkotortam az agyam legmélyén megragadt portugál szavakat és nyelvtant, aztán leadtam a dolgozatot. Szerintem a középmezőnyben simán benne vagyok még így is, mert voltak néhányan, akik hamarabb befejezték, de sokan voltak, akik később, és ők folyton kérdezgették Jean-Pault, hogy ez hogy van, meg az hogy van… Remélem, azért viszonylag jól sikerült. Majd szünetben kicsit javítok a portugáltudásomon, mert második félévben ez így nem lesz jó. Jean-Paul elköszönt tőlünk, mikor leadtuk, azt mondta, nem biztos, hogy vele leszünk második félévben, úgyhogy sok szerencsét kívánt. Én, még mielőtt teljesen elszomorodtam volna, kijöttem a teremből, még tanulnom kellett a következő vizsgámra. Nagyon szomorú leszek, ha nem őt kapom következő félévben, továbbra is állítom, hogy nála jobb nyelvtanárom még nem volt.

A harmadik vizsgám előtt elrohantam a menzára, ettem egy croque-monsieur-t, aztán irány a könyvtár és belevetettem magam a tanulásba. Elég nehezen ment, mit ne  mondjak, mivel a francia antropológusok elméletei és a portugál szavak kavarogtak a fejemben, egyszerűen nem bírtam rendet tenni.

Előre tudtam, hogy érdekes lesz a vizsga, mivel három tanárunk volt, és mind a hárman teljesen különböző dolgokról beszéltek, fogalmam sem volt, hogy akarják ezt visszakérni. Én ott voltam az összes órán, úgyhogy csak nem lesz gond… Az alatt a másfél óra alatt, ami maradt még előtte, átnéztem a jegyzeteimet, és próbáltam lelkileg felkészülni rá. Életem legviccesebb jelenete játszódott le, mikor két órával később kiosztották a vizsgakérdéseket, amelyek közül egyet kellett választani. Az összes francia egyszerre szólalt meg, hogy „putain”, ami nagyjából annyit tesz, hogy „baszd meg”. Én is ezt gondoltam, csak én magyarul a fejemben, úgysem értené senki. Ez az egész annak a következménye volt, hogy elolvastuk a kérdéseket. Az első ugyanis azt kérte, írjuk le az „anthropologie politique”-t és az „anthropologie économique”-t, ami így együtt egyenesen lehetetlen. Kezdjük ott, hogy ha csak az egyiket akarnánk leírni önmagában, még arról is könyvet kellene minimum kezdeni, nem esszét, annyira tág témakör. Ja, a poén pedig, hogy a politikai antropológiáról mi egyáltalán nem tanultunk. De meg sem említette a tanár. Úgyhogy én úgy döntöttem, ezt biztosan nem választom. A második kérdés már valamivel könnyebbnek bizonyult, bár ott is annyi irányból lehetett megközelíteni, hogy fogalmam sem volt, melyiket várja a tanár. A harmadikat pedig nem értettem – három szóból állt, az igét én nem ismertem, úgyhogy ugrott a dolog. Összegezve, választhattam az első kérdést, aminek a feléről fogalmam sem volt, vagy a másodikat, aminél azt nem tudtam, hogy mit vár a tanár. Inkább a második mellett döntöttem, és elkezdtem felépíteni egy esszévázlatot a saját elképzelésem szerint, azok alapján, amiket tanultam. Nagy nehezen kiszenvedtem egy oldalnyi fecsegést, amit, ha jól vesz a tanár, akár normális jegyet is adhat rá. Majd kiderül…

A borzalmasan hosszú nap után aztán hazavillamosoztam, metróztam, buszoztam… Otthon káosz uralkodott. Aaron ugyanis meginvitált két francia lányt hozzánk, annak ellenére, hogy Luu világosan kikötötte, nem jöhet senki, amíg nekünk vizsgáink vannak. Ráadásul az én szobámban akarta elszállásolni az egyiket, de szerencsére Luu még időben szólt neki, hogy az nem lesz úgy jó. Mikor hazaértem, a két lány nagyban röhögcsélt a konyhában, Aaron és Tilman pedig pizzát sütöttek nekik. Luu a szobájában gubbasztott, és úgy csinált, mint aki tanul, csak, hogy ne kelljen a többiekkel beszélnie. Átpakoltuk néhány cuccát (többek között a matracát, ágyneműjét) az én szobámba, mert ő sem akart idegenekkel aludni. Aztán én is csatlakoztam az elszigetelt életmódjához, mert nagyon berágtam Aaron-re. Nekem nem is szólt, hogy francia lányokat akar idehozni. Olyan fél 8 körül elmentünk a tőlünk 15 percre lévő metrómegállóhoz, mert tűzijáték volt a Fête des Lumières miatt. Nagyon szép volt, csak elég messze, a következő hídnál lőtték fel, úgyhogy annyira sokat nem láttunk belőle. Utána ettünk egy gofrit Luu-val, aztán hazamentünk. A konyhában a fiúk természetesen semmit nem pakoltak el a pizzázás után, úgyhogy mi sem nyúltunk semmihez, inkább lefeküdtünk aludni. 

Gofri <3