Arra ébredtem, hogy
Luu ordít „I’m gonna miss my flight! Oh
my God, Sara, I’m gonna miss my flight!!!” (Le fogom késni a repülőmet!!),
ami kisebb sokként ért. A második sokk akkor következett, amikor ránéztem a
telefonomra – még mindig nem fogtam fel, hogy mi történik – és 9:14-et
mutatott. A repülője márpedig 10:00-kor felszáll. Kipattantam az ágyból,
először azt sem tudtam, mit csináljak, de szerencsére Luu kiabált, hogy „Taxi, taxi, I need a taxi”, úgyhogy
laptop elő, gyorsan valami telefonszámot keresni. Három másodperccel később már
tárcsáztam, a probléma csak az volt, hogy valami várakozós helyre kapcsolt be,
és elkezdtek nekem valami popszámot játszani, amitől – meg a sírástól rázkódó
Luu látványától – teljesen kikészültem. Kerestem másikat, ahol kapcsoltak,
csakhogy senki nem szólt bele a telefonba. Luu közben teljesen kiborult, én nem
is tudtam mit mondani neki, csak, hogy öltözzön, én hívom a taxit. Már kabátban
volt, amikor végre valahára sikerült egy nővel beszélnem, elhadartam a címet,
és hogy jöjjenek, amilyen gyorsan csak lehet. Azt mondta, hat perc. Oké. Ez
mind olyan gyorsan történt, hogy még mindig „csak” 9:20 körül volt, még egy
halvány reménysugár fénylett, mert nem volt feladandó bőröndje, úgyhogy csak az
ellenőrzésen kellett „átcsusszannia”. Gyorsan magamra kaptam én is valami
ruhát, aztán Luu után futottam, aki már kiment a ház elé. Szegény, teljesen ki
volt készülve, sírt, kiabált velem is, magával is. Egyáltalán nem haragudtam
rá, tudom milyen ez, én is pont ugyanígy viselkedem, ha hasonló katasztrófa
történik. Mire kiértem a ház elé, már pakolta a cuccát a taxiba és kiabált a
sofőrnek hogy „As fast as you can!” (Amilyen gyorsan csak tudsz!). Még
visszaszaladt hozzám, megölelt és a könnyei között mondta, hogy „I love you!”, én pedig kiabáltam rá,
hogy menjen már, mert tényleg lekési – nagyon aranyos volt, de én is teljesen
ki voltam készülve, annyira szörnyű volt ezt az egészet látni.
Miután elment muszáj
volt valamit kezdeni magammal, nagyon ideges voltam én is, úgyhogy először
megkerestem a lehető legfájdalmasabb módját a stressz-kezelésnek (epilálás),
aztán elkezdtem takarítani. Délutánig semmi hír nem volt róla, pedig írtam neki
sms-t, írtam neki facebookon, hátha válaszol. Este még mindig vártam, de
gondoltam, vagy elérte, vagy kitalált valamit helyette, mert haza nem jött.
Pedig én már elkezdtem neki telekocsit meg vonatot keresni, hogy ha mégis
visszajön, valamit segítsek. Aztán nem tudtam mit csinálni, éjfél körül
lefeküdtem aludni és reménykedtem benne, hogy ő már otthon van, és nem a reptéren
zokog.
Végül vasárnap
délután kaptam tőle egy üzenetet facebook-on, otthon van. Ez a lényeg. Szegény,
tényleg lekéste a repülőjét, ezért fizetett háromszázvalamennyi eurót egy új
jegyért, Amsterdamban átszállt, és végül csak hazaért. Iszonyatosan sajnáltam,
de remélem, hamar elfelejti az egészet – meg hogy azt mondta: „I’ll never coming back to Lyon!!” (Soha
többet nem jövök vissza Lyonba!).
Én vasárnap nem
csináltam sok hasznos dolgot, inkább csak aludtam egész nap. Délután mondjuk
elmentem futni, mert gyönyörű idő volt, és nem bírtam tovább a lakásban
maradni. Jót is tett, a park tényleg magnifique
volt, kevesen voltak, sütött a nap.
 |
| Utolsó lyoni futás az évben |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése