Berlinben az élet - part I.: 26-29 Oktobre 2016

(a bejegyzésben szereplő fotók (nagy) részben a Dani fotói)

Mittwoch, 26. Oktober 2016: 

Na, akkor folytatom is, ahol abbahagytam. Szerda este 11-kor megérkeztünk a berlini Schönefeld repülőtérre. Elrohantunk az S-Bahn-ig (metró és vonat közötti tömegközlekedési eszköz, párizsban RER), de ott máris akadályba ütköztünk: a jegyautomata nem fogadott el 10 euró feletti bankjegyet (nekünk 20-as volt a legkisebb), se bankkártyát. Hiába próbáltunk ki a tízből öt automatát, sehol nem lehetett kártyával fizetni. Megkérdeztünk két ott ácsorgó biztonsági őrt, akik annyit mondtak, ott egy bankautomata, vegyünk ki pénzt. Kivettünk, de az automata is csak húszast adott, nem lettünk előrébb. Én már majdnem sírtam idegességemben, Dani próbálta megoldani a helyzetet. Végül kiderült, a tízből egy (!!) automata elfogad húszast. Megvettük a jegyeket, de lekéstük az S-Bahn-t, várhattunk fél 12-ig a következőre. A városban már viszonylag jól eligazodtunk, megtaláltuk az utcát, felszaladtunk az egyik ismerősünkhöz anya (berlini) albérletének a kulcsáért, aztán végre bejutottunk a lakásba, ahol kaja és a sör várt minket a hűtőben. Végre. Negyed 2-kor sikerült elaludni is.

Donnerstag, 27 Oktober 2016: 

A tegnapi káosz nap után ma jót tett a kis pihenés, egészen sokáig aludtunk. Megreggeliztünk, összekészülődtünk, aztán belevetettük magunkat a német főváros forgatagába. Anya lakása egész helyes környéken van, Friedrichshain a kerület neve, tele van bárokkal, kávézókkal, éttermekkel, nagyon fiatalos az egész. Nappal mondjuk fiatalok nincsenek, csak anyukák a gyerekeikkel meg a vendéglátóegységek tulajdonosai, de így is szimpi a környék.

Első utunk egy gyönyörű hídhoz vezetett, a neve Oberbaumbrücke (Oberbaum híd), Berlin egyik emblematikus hídja a Spree folyó felett. A 18. században épült, akkor még fahíd volt, aztán szépen az idő múlásával alakították át és nyerte el mostani formáját. A hidegháború alatt ezt a hidat is kettévágta a Kelet- és Nyugat-Berlint szétválasztó fal. Tényleg nagyon érdekes építészetileg ez a híd, a tetején megy a metró, alul az autók, gyalogosok, biciklisek.

ez az Oberbaumbrücke a felette áthaladó metróval 

itt a két lyoni turista látható

ez itt a híd felől a Spree-part, látszik kicsit a fal is

Nem sétáltunk át a túlpartra, hanem maradtunk Friedrichshain-ban, megnéztük az East Side Gallery-t, azaz a berlini fal maradványait, amelyekre (azóta elhíresült) alkotásokat festettek különböző művészek a fal leomlása után. Ebben a szürke, esős időben nem volt hatalmas élmény, minden sáros és hideg volt, ráadásul most próbálják karban tartani a falat, emiatt egy nagy része (kb. a 90%-a) el volt kordonozva, nem lehetett rendesen látni a festményeket. Azért végigsétáltunk Danival, jó hosszú ez a meghagyott része a falnak.

ez a fal egy hatalmas panorámaképen

Annyira belejöttünk a sétába, hogy egyszer csak az Ostbanhof-nál voltunk, onnan pedig nem volt messze az Alexanderplatz, gondoltuk arra megyünk tovább. Út közben betértünk egy gyönyörű parkba, Volkspark Friedrichshain a neve, van benne egy kicsi tó, ahol vadkacsák és mindenféle vízi madarak úszkálnak (láttunk valami gém-szerű madarat is!). Nagyon helyes kis park volt ez, volt része elkülönítve futóknak, a belsejében pedig babakocsis anyukák vagy idős emberek mászkáltak a napnak ebben a részében.

Én már eléggé elfáradtam, de folytattuk a gyaloglást az Alexanderplatz-ig. 

Ott megnéztük, amit meg kellett, a hatalmas tornyot, meg a világórát vagy micsodát, de őszintén szólva, engem csak elborzasztott ez a tér. 

Olyasmi volt, mint a régi Moszkva tér csak vagy háromszor akkora, tele üzletekkel, de amúgy építészetileg elég csúnya. Már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy elkezdtünk valami „helyi éttermet vagy büfét” keresni, de utólag kiderült, hogy a lehető legrosszabb helyen. Ugyanis az Alexanderplatz az egy hatalmas pályaudvar, átszállóhely, nap mint nap ezermillió ember megy keresztül-kasul rajta, emiatt „rendes” étterem vagy büfé nincsen, csak ilyen utcai kebabosok, McDonald’s, Burger King, a szokásos. Mi úgy gondoltuk, ha már Berlinben vagyunk, toljunk egy kebabot. Bementünk egy büfébe, ahol nagyon helyesek voltak a törökök, de egyrészt alig tudtunk leülni, másrészt olyan zsíros volt a hús, hogy én nem is tudtam megenni.

Ebéd után nekem nagyon pihenésre volt szükségem, mondtam Daninak, vagy menjünk haza, vagy üljünk be valami nyugis kávézóba kicsit pihenni, mert nagyon elfáradtam, és ez a kebab sem tett jót a közérzetemnek. Mivel mindkettőnknek tanulnia kellett, végül úgy döntöttünk, hogy mára elég volt a városnézésből, és hazamentünk a könyveinkhez. 
Vacsorára kiolvasztottuk anya brokkolikrém-levesét és főztünk hozzá spagettit. Én valamiért annyira fáradt voltam, hogy kb. 10-11 óra fele kidőltünk, elaludtunk. Végül is, szünet van, pihenni is kell!

Freitag, 28 Oktober 2016: 

Ma megpróbáltunk viszonylag korán kelni, hogy időben el tudjuk kezdeni a városnézést. Először kimetróztunk a város szélére, egy elhagyatott reptérre, a neve Tempelhofer field. Ma nem használják repülésre, de meghagyták a kifutópályákat, ezért futók, biciklizők, sárkányeregetők kedvelt helye lett. Most is elég sokan voltak kint, bár nagyon fújt a szél – és egy ilyen helyen, ahol gyakorlatilag egyetlen fa sincsen, ez elég nagy hideget eredményez. Dani eléggé körbe akarta járni a helyet, én legszívesebben már rég visszamentem volna a (meleg) metróba, de azért sétáltam vele kicsit. 
Az egyetlen nagy előnye az volt a reptérnek, hogy eszméletlen jó képeket tudtunk csinálni. Ez a hatalmas sík terület tényleg elég érdekes, ahogy most használják: rengetegen hordják ki a gyerekeiket, sárkányt eregetni, vagy biciklizni tanulni. Tavasszal és nyáron kitűnő madár-megfigyeléseket lehet tartani, ki van táblázva, hogy melyik madár mikor fordul elő errefelé. Gondolom, akkor több ember is kijön ide. 
Történelmi vonatkozása is van a helynek, a berlini blokád néven elhíresült időszak 1948 júniusa és 1949 májusa között, amikor a szovjetek nem engedtek semmiféle ellátmányt Nyugat-Berlinbe, hogy így szorítsák ki a nyugati hatalmakat. Erre válaszul a nyugati hatalmak légihidat találtak ki, ez egyfajta ellenblokád volt, repülőn szállítottak élelmet és mindenféle más nélkülözhetetlen dolgot Nyugat-Berlinbe. Ennek fontos állomása volt a Tempelhof repülőtér, itt szállt le az első ellátmányt szállító repülőgép.  Ezeket az információkat még részletesebben leírta ott néhány tábla, ahol a szöveg képekkel volt illusztrálva. Én nagyon szeretem az ilyeneket, Berlinben sétálva rengeteget meg lehet tudni a hidegháborúról, az egész város tele van ilyen történelmi eseményeket ecsetelő táblákkal – csak meg kell őket találni.

A metrójegyünk még két órán keresztül érvényes volt (a lyukasztástól számítva), úgyhogy út közben kiugrottunk a metróból a Chekpoint Charlie-nál, ami az amerikai szektor határa volt Kelet-Berlinnel, és azért Charlie, mert ez volt a C-kapu (vagyis checkpoint), és a katonai nyelvben valahogy a Charlie-t rendelték hozzá – ezt én nem teljesen értettem meg, Dani magyarázta. 

A meghagyott (vagy újjáépített) ellenőrző pont előtt lehet katonáknak beöltözött emberekkel fényképezkedni, mi  ezt nem tettük meg, én mindig is hülyeségnek tartottam az ilyeneket, de biztos van, akinek ez tetszik. Az egyik katonának öltözött hapsi egyenesen a McDonalds-ból lépett ki (valószínűleg ebédszünete volt), elég szürreális látvány volt, amíg rá nem jöttünk, hogy ő igazából kicsoda. Megnéztük az ott kialakított kis emlékhelyet, ahol több táblán elmagyarázzák az ilyen pontok működését, és mindenféle történeteket lehet olvasni arról, hogy ki hogyan próbált átjutni a falon, és kinek sikerült. Konstatáltuk Danival, hogy a legtöbb próbálkozó huszonéves volt, de azért akadt egy-két anyuka is vagy idősebb ember, akik a gyerekeikkel próbáltak átjutni Nyugat-Berlinbe. Persze, a legtöbb történetnek elég tragikus vége lett, engem meg is rázott kicsit ezeket egymás után olvasni.

a híres berlini currywurst

Már majdnem ebédidő volt, úgyhogy célba vettük Berlin egyik legelső currywurst-os helyét, aminek neve Konnopke’s Imbiss, és 1930 óta működik – a háború alatt ugyan csak sült krumplit árultak, a hús ára és hiánya miatt, de nem zártak be. Egy Max Konnopke nevű férfi indította a feleségével, innen a név. Szerencsénk volt, mert pont, amikor odaértünk nem volt nagy sor, de nagyjából 10 perc múlva megjelentek az éhes berliniek és az éhes turisták, és alig lehetett helyet találni a büféasztaloknál. A currywurst Berlin nagy specialitása, eszméletlen finom kaja, elég speciális módon van elkészítve, azt hiszem meg is főzik és meg is sütik a kolbászt, aztán sült krumplival és currys ketchuppal tálalják. Én mondjuk már kezdtem besokallni a hústól (Lyonban alig eszek húst, inkább csak zöldséget), de ez mégis jól esett.

A gyors, de finom ebéd után beültünk Danival egy elég hypster kávézóba, mert én nagyon szerettem volna valami meleg helyen pihenni kicsit – a Konnopke’s Imbiss egy híd alatti büfé, ott nem nagyon volt meleg. 


A kávézót, amit kinéztem, Nothaft Sheide-nek hívják (nem tudom, mit jelent), és nagyon érdekes hely. Eszméletlen finom kávéjuk van, lehet kapni náluk mindenféle érdekes (például céklás) sütiket, és a hely hangulata is szuper. Amikor beléptünk, eléggé meglepődtünk, ugyanis a belső szobában az összes asztalnál (nem viccelek, tényleg az összes asztalnál) egy Apple laptop mögött ült valaki, és mindenki dolgozott. Rajtunk kívül még két turista volt, de a többiek mind-mind dolgozni jöttek ide, nagyon érdekes volt. Három helyiségből állt a vendégeknek fenntartott rész, mi a középsőbe ültünk Danival, ahol egy srác egy fotelben skypeolt éppen. A kávénk nagyon dizájnos volt, és nagyon finom is, ettől kicsit erőre kaptunk, és felmelegedtünk.

Mauerpark

Kávézás után elmentünk a Mauerpark-ba, ami elvileg nyáron egy szuper találkozóhely, mert ott nyüzsög Berlin összes fiatalja, de ilyen hidegben sajnos csak egy lepukkant parkot találtunk, néhány fekete sráccal. Itt is vannak a berlini falnak maradványai (mauer falat jelent németül, innen a név), tele graffitivel, ez viszont nekem nagyon tetszett. Elég vad volt ez a hely, de pont azért nézett ki jól.

Én el akartam látogatni egy Spinnboden Lesbenarchive nevű helyre, ami elvileg Európa legnagyobb leszbikus archívuma (ha van ilyen magyarul), mindenfélét lehet itt találni az összes leszbikus, LMBTQ és feminista mozgalmakról. Engem érdekelt a dolog, legalább megnézni, hogy mi ez a hely, de sajnos nem nyitottak ajtót, valószínűleg pont elszaladt valahova a recepciós. Na, nem baj, mi sétáltunk tovább a városban, leginkább egy villamos- vagy metrómegállót kerestünk, hogy eljuthassunk a következő célunkhoz. Közben megint egy parkba botlottunk, ez is gyönyörű volt. Érdekes, Berlinben rengeteg zöld terület és park van, ezt anya már mesélte korábban.

A következő állomásunk a Gendarmenmarkt volt. Ez egy tér, amely a nevét a francia protestánsokról kapta, akiket ide telepítettek be a 17. században, pontosabban az ő fegyveres alakulatukról, akiknek franciául Gens d’Armes (fegyveres emberek) volt a nevük. A téren három hatalmas épület van, egy német katedrális, azzal szemben egy francia katedrális, és középen egy hatalmas koncertterem. A háború alatt azt hiszem mind a három épületet lebombázták, de azóta szerencsére sikerült restaurálni őket, és most nagyon szépek.

panorámakép a térről

ez a Konzerthaus, előtte Schiller szobra

Én már elég fáradt voltam, de elvonszoltam magam a Bebelplatz-ig, ahol 1933-ban a nácik több, mint 20.000 könyvet égettek el, azokat, amiket ők nem ítéltek „német szellemiségűnek”, azaz azoknak az íróknak a könyveit, akik nem értettek egyet az antiszemita ideológiával. 

ez az emlékmű a Bebelplatz-on

A téren ma egy emlékmű van emiatt, amit elég nehéz megtalálni, de nekünk végül sikerült nagy nehezen. Ez igazából egy üveg lap a tér kövezetében, ahová lenézve egy szobát láthatunk, amit minden oldalról üres könyvespolcok vesznek körül. Nekem nagyon tetszett ez az emlékmű, elég hatásos és hátborzongató, ugyanakkor nagyon egyszerű.

A múzeumszigeten elcsíptünk egy buszt, ami az Alexanderplatz-ra vitt minket, onnan hazametróztunk, aztán vacsi, tanulás, és ágy. El akartunk menni forraltborozni a környéken, de annyira elfáradtunk a városnézésbe, hogy inkább aludtunk.

Samstag, 29 Oktober 2016: 

Ma úgy döntöttünk, hogy délelőtt tanulunk, mert a tegnapi tanulás nem vezetett sokra, mindketten nagyon fáradtak voltunk már. Így ma egészen délig otthon voltunk, aztán egyből ebédelni mentünk. Találtunk egy szuper hummusos helyet, ahol degeszre ettük magunkat hummus-szal, meg mindenféle hasonló kajával, amiknek a nevét már nem is tudom, de nagyon finom volt, és cseppet sem drága. Annyiból megebédeltünk ketten, amennyiből Franciaországban egyedül tudsz csak.

A mai program a múzeumsziget (Museum Island) felfedezése volt, a Spree folyó által határolt kis sziget ugyanis telis-tele van jobbnál jobb múzeumokkal. Ma besétáltunk a városba, de elég rossz ötlet volt, ugyanis iszonyatosan fújt a szél, és nekünk sikerült kiválasztani egy borzalmasan ronda sugárutat (amit a hidegháború alatt Stalinallee-nak hívtak amúgy és egy hatalmas Sztálin-szobor volt a közepén), ahol még jobban fújt a szél, mint amúgy. 
Nagy nehezen beküzdöttük magunkat a városba, a múzeumszigeten azért sokkal jobb idő volt, az épületek között nem fújt a szél. Gyönyörű ez a része is Berlinnek, hatalmas épületek vannak itt. Danival nagyszerű fényképeket csináltunk séta közben.

Szerencsére belebotlottunk egy művészpiacba, ahol lehetett forralt bort is kapni, ez mentette meg a mai napomat. Annyira jó volt a forralt borral a kezemben mászkálni ezek között a hatalmas régi épületek között, miközben néha ráláttunk a Spree-re is!

Ma nem tudtunk sokat mászkálni, mert tényleg nagyon-nagyon hideg volt, hamar átfagytunk, és nekem a lábam is nagyon fájt. Hazafelé beszaladtunk a LIDL-be valami ennivalóért, sikerült megvenni a legolcsóbb mirelit pizzát, ami természetesen pont olyan minőségű volt, mint amilyen egy olcsó mirelit pizza lenni tud. De hát, vagy utazunk, vagy jól eszünk, sajnos az egyetemista költségvetésbe nem fér bele mindkettő.