Péntek (14/10): Ma reggel megpróbáltam kialudni magam,
nem keltem fel korán. Délelőtt tanultam, aztán hazatelefonáltam Katinak.
Délután 2-kor elmentem futni a parkba (akkor is, ha esett az eső), már nagyon
hiányzott, alig voltam egész héten. Ráadásul vasárnap megyünk Danival 10 km-t
futni, arra se ártott volna kicsit edzeni, de hát ez már csak így alakult. Nem
mintha nagy céljaim lennének, bőven örülni fogok, ha 1:10 alatt lesz az időm, a
többi nem annyira érdekel. Azt tudom, hogy le tudok futni 10 km-t, többször
sikerült már, ez nem olyan, mint egy félmaraton. Leginkább a hangulat miatt
neveztem be, meg azért, hogy megmutassam Daninak, milyen egy futóverseny, ő is
tuti élvezni fogja – szerintem nincs ember, akinek ez ne tetszene.
A délután maradék
részében kicsit tanultam még, aztán 5-kor mentem a lányokért az iskolába. Sokat
játszottunk, megmutattam nekik a Kukori és kotkodát, mert valami kakasos játékkal
játszottunk pont. A szüleik megint elmentek valahová, úgyhogy nekem kellett
őket lefektetni. Kilenc előtt nem sokkal Leánál eltört a mécses, elkezdett
bömbölni és (nem viccelek) minimum negyed órán keresztül folyamatosan üvöltött.
Én először próbáltam megnyugtatni, de mivel rájöttem, hogy lehetetlen (még a
nővérének se hagyta abba), gyorsan megfürdettem a síró gyereket, aztán ágyba
tettem, nagyon fáradt volt szegény, kb. három másodperc alatt el is aludt. A
nagyobbik meg könyörgött, hogy maradjak még, meséljek ezt, meg azt, meg jöjjek
holnap is, nagyon megszerettek úgy látszik. Végül megesett rajta a szívem és
meséltem neki mindenfélét a gyerekkoromról meg az emeletes ágyamról , ő meg
mesélt nekem Szerbiáról meg a nagymamájáról. Azért fél 10-kor véget vetettem a
nagy mese-estnek, mert ha ott vagyok, sose alszik el, úgyhogy jó éjszakát
kívántam neki és ott hagytam. Pont akkor értek haza a szülők, mikor menni
készültem.
Szombat (15/10): Ma nagyon szuper idő volt. Reggel
korán elindultunk, és elmentünk Caluire-be (ez a város kb. 20 percre van tőlem,
mégsem Lyonhoz tartozik hivatalosan) a rajtszámainkért Danival. A
tömegközlekedés miatt elég sok idő elment vele, de én végül is nem bántam,
legalább mászkáltunk kicsit a városban, nem csak otthon ültünk. A rajtszám
átvétele után egyből a könyvtárba mentünk, mert mindkettőnknek nagyon tanulnia
kellett, és ott sokkal jobban tudunk koncentrálni, mint otthon. Előtte azért
elugrottunk a Subway-be ebédelni, azt nem lehet kihagyni. Egészen délután 5-ig
tanultunk, de akkor muszáj volt eljönnünk, mert bezárt a könyvtár. Egészen
sokat haladtam, és Dani is, úgyhogy nagyon elégedetten mentünk haza. Vacsi
előtt még elmentünk futni a parkba, lenyomtunk 5 km-t, mire hazaértünk már be
is sötétedett. Este skypeoltunk egy kicsit Borival, lelkileg készültünk a
holnapi versenyre, aztán próbáltunk hamar lefeküdni, pont azért, mert aki ilyen
futkosós életet él, annak vasárnap reggel is korán kell kelnie…
Vasárnap (16/10): Ma megint egy nagy nap, első 10 km
versenyen. Amúgy a verseny neve 10 km de
Caluire, ha valakit érdekel (és tud franciául), utána nézhet. Viszonylag
korán keltünk Danival, 8-kor, gyorsan megreggeliztünk, aztán sietve
összekészültünk és rohantunk a buszhoz, valamiért mindig izgulok, hogy elkésünk
– általában én el is kések mindenhonnan, szóval ez nem teljesen alaptalan. A buszon konstatáltuk, hogy rajtunk kívül más
is megy arrafelé (futócuccban ezen a buszon nem sokan fordulnak meg), úgyhogy
már nem is aggódtunk annyira.
A helyszínen lepakoltuk a táskánkat, aztán megkerestük
a rajtot. Egész sok ember volt, ez kisebb verseny jóval, mint a Run in Lyon, de azért így is voltunk
1300-an azt hiszem, akik 10 km-t futottak.
Együtt indultunk Danival, de ő a
második kilométeren már nem bírta a lassú tempómat, és előre ment – persze,
figyelmeztettem, hogy az elején ne menjen túl gyorsan, de a tömeg és a hangulat
nagyon sodorta. Én annyira nem bántam igazából, ennek úgyis az a lényege, hogy
jó időt fusson, tudja, hogy nagyjából hol tart, legyen mihez viszonyítania
később. Én mentem szépen a saját tempómban, persze jóval gyorsabban, mint
edzésen – engem is vitt a tömeg – de azért figyeltem, ne erőltessem meg magam,
próbáltam inkább élvezni a dolgot, mint túllépni a fizikumom határait. A
környék nagyon szimpatikus volt, Caluire-nek van néhány része, ami külvárosra,
néhány másik falura emlékeztet, nagyon érdekes hely. Itt laktam a leges-legelső
hétben, mikor Lyonba érkeztem, de az a rész közelebb volt Lyonhoz, jóval
városiasabb, erre még sosem jártam eddig. Persze, fényképezni nem tudtam
közben, érthető okok miatt. A harmadik-negyedik kilométernél azt vettem észre,
hogy csak nők vesznek körül – a pasik jól elhúztak biztos – de tényleg,
nagyjából 10-15-en futottunk egy bolyban, egyetlen hapsit sem láttam. Nem baj,
emiatt legalább különleges hangulat volt. Az ötödik kilométer környékén sokan
leszakadtak a kis csoportunkból, hárman-négyen futottunk be a kapun. Én
csodaidőt jöttem, fél órán belül futottam 5 km-t, ilyen még sosem volt.
Rájöttem, hogy ha így folytatom tovább, sőt, még ha kicsit lassulok is – ami
lássuk be, elkerülhetetlen –, akkor is rekordot döntök. A lányok jöttek velem
tovább, előzgettük egymást folyamatosan, de pont emiatt ösztönöztük is a
másikat, hogy mindig gyorsabban, mindig előre. A hetedik-nyolcadik kilométernél
éreztem, hogy van még bennem erő, úgyhogy magam mögött hagytam őket. Az utolsó
másfél kilométeren az egyik nő utánam futott, mellém ért, odaszólt nekem, hogy
„je t’accroche” (felzárkózok), ez
megint csak erőt adott, innentől végig együtt futottunk. Nagyon szimpatikus
volt, kb. negyven-ötven éves lehetett, és nagy részben neki köszönhetem az
időmet, mert a végén nem hagytuk egymást lelassulni, nagyon odafigyeltünk, hogy
tartsuk a ritmust, ráadásul az utolsó párszáz méteren úgy belehúzott, hogy alig
bírtam tartani a lépést, ilyen gyorsan még életemben nem futottam, szerintem. A
célban Dani várt, én konkrétan a karjaiba dőltem, a végét nagyon megnyomtam,
fájt mindenem, és csak vízre tudtam gondolni.
 |
| fáradtan, de büszkén - verseny után |
Az időm végül 01:03:43 körül
lett, amire nagyon büszke vagyok, mert még sosem voltam ennyire gyors 10 km-n.
Persze, mindig van hova fejlődni, remélem a következőt egy órán belül futom
majd. Dani most megcsinálta, neki 00:59:23 lett. Szereztünk vizet, meg egy kis
ennivalót, ami nagyon jól jött, mert iszonyatosan fájt a hasam – valamiért
futásnál folyton a hasam fáj, majd utánanézek, biztosan van valami oka. Délután
fél 1-kor már otthon is voltunk, Dani palacsintát sütött ebédre, nagyon finom
lett. A délután hátralevő részében tanultunk, aztán 5 körül kimentünk a parkba
meginni a győzelmi kávét egy tóparti kávézóban, szuper volt. A parkot
változatlanul imádom, Danival sokat megyünk oda sétálni, ki tudja kapcsolni az
embert kicsit. Ezután Dani visszament az INSA-ra, én pedig nekiálltam a
tanulásnak, és egészen hajnali 1-ig a könyveim felett ültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése