Le 2 Octobre 2016 - Run in Lyon, első félmaratonom

Most kivételesen két részre szedem a hétvégi bejegyzést, mert annyi minden történt, így kicsit átláthatóbb.

Reggel tényleg 5-kor keltünk, Daninak 6-ra a Bellecour-on kellett lennie, ő önkénteskedik a versenyen. Felkeltem vele, mert amúgy is futás után 3 órával szabad utoljára enni, így nagyon korán kellett reggeliznem. Miután ő elment, én próbáltam felébredni, fejben összeszedni magam, aztán lassan nekiláttam a készülődésnek. Olyan 8 körül lekocogtam a metróig, ez volt a bemelegítés. Az utcán alig volt valaki, vasárnap reggel nem nagyon mozognak a franciák. A metró viszont tele volt… futóval. Mivel ez Lyon legnagyobb futóversenye, minden évben több ezren jelentkeznek, ez az év fénypontja a lyoni futóközösség számára. Ezen kívül persze ott vannak még a marathon-turisták, akik mindig máshol futnak, meg rengetegen jöttek a környékről, sőt Párizsból is. Mindenkin látszott a lelkesedés, de a többség még törölgette a szemét, vasárnap reggel 8-kor azért mégiscsak nehéz talpon lenni.

az önkéntes és a versenyző
#runinlyon

A Bellecour-on gyorsan leadtam a táskám, adtam egy puszit Daninak, aki a táskákat pakolászta, aztán el is indultam megkeresni a rajtot, meg előtte gyorsan egy wc-t. Az egyetlen negatívum, amit a szervezéssel kapcsolatban mondhatok, az az, hogy nagyon kevés wc volt, rengeteget kellett várni. Erre azért gondolhattak volna, nyilván egy több órás verseny előtt lesz olyan, aki el akar menni még gyorsan pisilni. Nagy nehezen kiálltam a sort, aztán siettem is megkeresni a rajtot. Mi voltunk a leglassabb csoport, úgyhogy mi a rajttól viszonylag messze lettünk beosztva, sokat kellett várnunk, amíg előttünk mindenki elindult. Az ilyen versenyeken a jelentkezésnél meg kell adni, hogy nagyjából mennyi idő alatt futod le, így tudják biztosítani, hogy ne legyen kavarodás, és a leggyorsabbakat teszik előre. Én a legutolsó csoportba lettem besorolva, mert (jóval) több mint 2 óra 5 perc alatt futok le egy félmaratont – legalábbis valószínűleg, még nem próbáltam eddig. Elég sokáig tartott, amíg végre elindulhattunk, de közben szólt a zene, két táncos lány egy pódiumon bemelegítést tartott. Végre valahára olyan 9:30-9:45 körül elrajtoltunk, Calvin Harris Can’t hold us című számára, ami nekem különösen nagy lendületet adott, mert egyébként is erre szoktam futni.

ez volt az idei félmaraton útvonala

Az első 5 km elég gyorsan elment, nagyon jó hangulatban, mindenki örült, hogy futhat, beszélgettek, sokat nevetgéltek a mellettem futók. Még az sem volt túl megterhelő, hogy viszonylag sok emelkedőn kellett felfutnunk – persze egyáltalán nem voltak meredekek – a sok ember mellettem rengeteg energiát adott. A nap nagyon melegen sütött, úgyhogy az első pár kilométeren mindenki jól megizzadt, de a város gyönyörű volt. Öt kilométerenként volt frissítés, én az elsőnél csak egy kis vizet meg néhány szem aszalt barackot vettem, nem akartam teletömni magam.

A második 5 km már egy kicsit nehezebben ment, nagyon örültem, amikor végre 10-hez értünk, ez már majdnem a fele! Az itteni frissítésnél kicsit többet időztem, mint kellett volna, egy futótársam rám is szólt, hogy induljak, mert minél többet sétálok, utána annál rosszabb újra futni. Igaza is volt, úgyhogy gyorsan összeszedtem magam, és tovább futottam. Szerencsére az útvonal mentén 4-5 kilométerenként utcazenészek zenéltek nekünk, bátorítottak minket, aminek nagyon örültem, mert rengeteg erőt adott. A legjobb emlékem ilyen szempontból az, amikor az egyik zenekar a Village People-től a YMCA-t játszotta, mi pedig futás közben nyomtuk a koreográfiát… Persze a sok lyoni lakosról sem szabad elfeledkezni, akik kijöttek az utcára, és kiabálták, hogy allez allez (hajrá, hajrá), volt olyan, aki még tanácsokat is adott, volt, akinek csak a tekintete elég motiváló volt. A legnagyobb segítséget nekem egy pasi adta, aki elkezdte kiabálni, hogy a kezemet jobban használjam, ne engedjem annyira el, úgy könnyebb lesz, és láss csodát, igaza volt. Csak koncentrálnom kellett. Amikor látta, hogy követem az utasításait, akkor pedig teli torokból kiabált, hogy bravo, így tovább. Ez úgy a tizenötödik kilométer környékén lehetett, addigra már eléggé elfáradtam.

De itt jött a legrosszabb rész, egy 2 km hosszú alagút. Azt hittem, sose lesz vége, borzasztó volt végig sötétben futni. Nagyon sokan nekiálltak sétálni, de én arra gondoltam, hogy úgy még tovább fog tartani, úgyhogy megpróbáltam minden erőmet összeszedni, és végigfutni rajta. Végül a 18. kilométernél lassítottam egy kicsit újra, nagyon nehéz volt itt már összekaparni magam. A hasfájásom, ami nagyjából az ötödik és a tizenötödik kilométer között végig kínzott, abbamaradt nagyjából, annak örültem, viszont a térdembe percenként nyilalló fájdalom nem segítette az előrejutást. Itt is rengeteg erőt adtak az utcán szurkolók, így a belvároshoz közeledve már nagyon sokan voltak. Végül nagy nehezen tovább küzdöttem magam, és meg se álltam már a végéig, de csigatempóban tudtam már csak haladni, a lábaimat alig éreztem.

A célba érkezés annyira jó érzés volt, hogy először el sem hittem, hogy megcsináltam. Hiába volt ott rengeteg „Félicitation, tu es finisher!” (Gratulálok, finisher vagy!) feliratú tábla, valahogy csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem volt olyan nagy dolog, viszont nagyon le szerettem volna már ülni valahova. Később, miután kicsit nyugalmi állapotba helyeztem magam, már azon gondolkoztam, hogy igazából egy maratont is lefutottam volna – persze ezt csak fejben gondoltam így, a testem valószínűleg nem bírta volna. Elmentem ennivalóért és innivalóért (kaptunk couscous-t, mindenféle gyümölcsöt, kólát, kekszet, mindenki választhatott, amit akart), miközben valahogy pótoltam az elvesztett energiát, azon gondolkoztam, hol és mikor futom a következőt. Dani már kicsit aggódott, miután órák óta nem adtam életjelet, úgyhogy feltápászkodtam nagy nehezen, és megkerestem. Elhoztam a cuccaimat a megőrzőből, kicsit leültem oda Daniék standjához beszélgetni (meg leginkább kifújni magam), de aztán nem sokkal később hazaindultam. Daninak még maradnia kellett, amíg az utolsók el nem viszik a cuccaikat, én azt nem vártam meg, ő úgyis hamarabb hazaér, mint én. Sajnos nem volt nálam pénz metrójegyre, úgyhogy bicikliznem kellett. Nem mondom, hogy jól esett, de nem is volt annyira rossz, mint amire számítottam, levezetésnek pont jó volt.

így néz ki egy friss félmaraton finisher

Itthon megnéztem az eredményeimet, amiket most szépen le is tudok írni. 

Végül is a 21,097 km-t 2 óra 38 perc alatt tettem meg. Eléggé a mezőny végére kerültem ezzel az eredménnyel, 11 233 félmaratont futó közül csak 10 987. lettem. Ami persze nem tragédia egyáltalán, nem is érdekel, mert már annak örülök, hogy megcsináltam, csak azért írom ide, hogy érzékeltessem, a lyoni futók nem szórakoznak, elég gyorsan mennek. Az első helyezett 1 óra 9 perc alatt futotta le a félmaratont, valami kenyai csávó. Én különösen annak örülök, hogy az első 10 km-t 1 óra 10 perc alatt futottam le, utoljára nyár elején volt ilyen jó időm, de akkor egész félévben edzettem, most pedig csak három hetet. Szóval összességében nagyon elégedett vagyok, főleg, mert lefutottam, na meg azért is, mert magamhoz képest elég jó időt hoztam össze. A következőig van időm fejlődni, most már van nagyobb cél is.

eredmények számokban

Miután Dani hazaért ebédeltünk, aztán délután próbáltunk valamennyit tanulni, de annyira fáradtak voltunk a korán kelés miatt, hogy nem nagyon sikerült. Én le is feküdtem végül aludni nem sokkal miután Dani hazament, olyan 9 körül. JB most nem jött, azt írta, majd holnap jön vissza csak Lyonba.