Berlinben az élet - part II.: 30 Oktobre - 2 Novembre 2016

(a bejegyzésben szereplő fotók részben az Eszti, Bori vagy Dani fotói)

Sonntag, 30 Oktober 2016: 

Ma reggel futással kezdtük a napot, mert már annyit ettünk, mióta itt vagyunk, hogy egyszerűen nem éreztük jól magunkat – nem lelkiismeret-furdalás, hanem fizikai rosszullét, amiről beszélek. Kinéztünk egy közeli parkot, ahova amúgy is el akartunk menni, úgyhogy oda futottunk Danival. Átfutottunk a Spree felett az Oberbaumbrücke-n, a gyönyörű hídon, amit első nap már megnéztünk, aztán még egy kicsit Kreuzberg-ben és már ott is voltunk a Treptower Park-ban. 
Tudtuk, hogy van ott egy szovjet emlékmű, de erre a látványra még mi sem voltunk felkészülve. Az emlékmű ugyanis akkora volt, mint egy kisebb park, tele iszonyatosan magas építményekkel, és egy eszméletlen nagy szoborral a közepén, ami szó szerint a park fölé tornyosult. Danival meg is kellett állnunk, mert egyszerűen nem hittünk a szemünknek, mi ekkora emlékművet még életünkben nem láttunk. Körbe is futottuk a szobrot és a többi építményt körülötte, tényleg teljesen el voltunk ájulva.

Aztán körbefutottuk a parkot, ami nagyon-nagyon szép. Kicsit vadabb, mint a lyoni park, ahol futni szoktam, de így ősszel gyönyörű volt a lehulló levelekkel. Visszafelé a Spree partján futottunk, az különösen szép volt, nagyon élveztem. Összesen 11,2 km-t nyomtunk le ma reggel, egyáltalán nem rossz eredmény.

Ebédre kitaláltunk Danival egy nagyon király francia menüt, ugyanis Anya, Bori és Ákos 11 körül érkeztek Berlinbe. Igazából azért is jöttünk, mert Anya itt dolgozik most két hónapig (most hazarepült egy hétre az őszi szünetben), és így a family-time-ot összekötöttük a városnézéssel. 
Visszatérve az ebédhez, a menü a következő volt: francia hagymaleves, a Dani híres tejfölös-citromos csirkéje, sajttál és desszertnek francia almatorta. Anyáék meg is érkeztek 11-12 körül, nagyon örültek a finom meglepetés-ebédnek.

Ebéd után elég jól elbeszélgettünk, pihengettünk, örültünk egymásnak, aztán átmentünk egy közeli bolhapiacra, amit Anya nagyon szeretett volna nekünk megmutatni. És milyen jól tette, én és Ákos hátizsákot vettünk, Bori is beszerzett egy táskát elég olcsón. Délután átmentünk az airbnb-s lakásunkba, amit interneten foglaltunk, mivel Anyánál ennyi ember nem fér el. A lakás egész korrekt volt, de elég koszos, úgyhogy aludni jó, de másra nem nagyon használható – például enni vagy fürödni nekem egyáltalán nincs kedvem benne. Lényeg, hogy olcsó volt.

Este elsétáltunk egy „bulihelyre”, ami olyan volt, mintha több romkocsmát egymás mellé tettek volna, egy hatalmas „telep” tele ilyen konténer-szerű épületekkel, a legkülönbözőbb módon dekorálva, mindegyik mást kínált. Volt egy fedett deszkapálya is, de oda nem lehetett belátni. Sajnos a vasárnapi hidegben nem volt itt nagy élet, úgyhogy hamar tovább álltunk, hogy máshol keressünk vacsorát.

Én kinéztem egy burgerező helyet (Kreuzburger), ami utólag a legjobb választásnak bizonyult, mert eszméletlen finom és kiadós kaját csináltak, ráadásul teljesen megfizethető áron. A burgerek mellé ittunk egy-egy sört, nagyon jó vacsoránk volt így. Utána még felmentünk Anya lakásába beszélgetni, aztán éjfél körül hazavillamosoztunk négyen, már elég fáradtak voltunk. 

Montag, 31 Oktober 2016: 

Ma reggel a többiek tovább aludtak, mint én. Én már 8-kor felkeltem, úgyhogy elkezdtem olvasni az egyik könyvemet, amit ki kéne jegyzetelnem, amíg Berlinben vagyok. Aztán Boriék is felkeltek, Bori és Dani tanultak velem, Ákos a telefonját nyomogatta, úgy ébredezett. Végül olyan 11 körül átértünk Anyához, és tudtunk reggelizni. A késői kezdés miatt a délelőtt eléggé elúszott, de délben aztán elindultunk várost nézni.

Elsétáltunk Anya vezetésével Kreuzberg-be (ez egy negyed, ahol a Treptower park is van például), keresztülmentünk a Görlitzer Park-on, ami elég vicces, ilyenkor csak a fekete dílerek vannak ott, gyereket vagy sétáló embert nem nagyon látni. Aztán össze-vissza sétálgattunk a negyedben, elég érdekes hely, néhol a Spree kisebb-nagyobb csatornái keresztülfolynak rajta. Az egész város tele van graffitizve, ami egyre jobban feltűnik az embernek, ahogy több időt tölt itt. Tényleg minden tele van fújva, a metrólépcsőtől elkezdve az üzletek ajtajáig, vagy a villanyoszlopokig.

Ebédre találtunk egy elég lerobbant olasz pizzériát, de csak 3 euró volt a pizza vagy a tészta, hétfőn ez az akciójuk, úgyhogy beültünk. Nagyon finom volt az ebéd, régen ettem ilyen jó tésztát, tényleg igazi olasz volt.

Ebéd után elkezdtünk rohanni, mert háromnegyed 4-re időpontunk volt a Brandenburgi kapu előtt, Anya foglalt nekünk egy idegenvezetést. A metrón azonban rájöttünk, hogy nem háromnegyed 4-re szól az időpont, hanem negyed 4-re, amit már le is késtünk. Azért amikor odaértünk, Anya elkezdett össze-vissza telefonálgatni, hátha be tudunk valahogy csatlakozni a csoporthoz, mert az idegenvezetés 2 órán keresztül tartott elvileg. Végül nagy nehezen elintézték nekünk, hogy a Reichstag-ba (a német parlament) bejussunk velük, és így felmehettünk a kupolába is, ahonnan az egész városra rá lehetett látni. Sajnos elkezdett zuhogni az eső, és nagyon hideg volt, úgyhogy én egyáltalán nem élveztem a városnézést, főleg, mert nem láttam semmit, a kupola ablaka annyira tele volt vízcseppekkel. A többieknek tetszett, de én csak arra vártam, hogy minél hamarabb leérjünk és beüljünk valami meleg helyre.

Miután végre lejutottunk a kupolából, találkoztunk Esztivel (Eszti a legjobb barátnőnk, akivel együtt nőttünk fel, és a fél családja Berlinben él, úgyhogy kijött Boriékkal) és a nagymamájával, Gizivel, akik minket vártak, megbeszéltük, hogy este együtt megyünk valahova. Beültünk velük egy étterembe, amit Gizi mutatott, nagyon szuper kaja volt, végre ehettem egy nagy salátát, hús nélkül. Sokat beszélgettünk velük, és megiszogattunk egy-egy sört is - Berlinben nem nagyon érdemes mást inni. 
Aztán 9-10 körül hazament mindenki, ez az idő szerintem fárasztja az embert, ráadásul esőben nincs nagyon kedved ide-oda mászkálni, legszívesebben csak aludnál. 

Dienstag, 1 November 2016: 

Ma reggel nagyon összekaptuk magunkat, 8-kor kelt mindenki, 9-kor már a villamoson ültünk és mentünk Anyához. Azt beszéltük meg, hogy nyugiban megreggelizünk, aztán délben találkozunk Esztivel és Gizivel a török piacon, Kreuzberg-ben. Anya vett nekünk péksütit reggelire, Dani főzött kávét, nagyon úri dolgunk volt megint.

Viszonylag hamar megreggeliztünk, úgyhogy a piac előtt még el tudtunk szaladni a Jüdisches Museum-hoz (Zsidó múzeum), aminek nagyon érdekes épülete van, meg akartuk nézni. Sajnos bemenni nem volt idő, de nem is volt annyira kedvünk most kiállítást nézegetni.

A török piacról egy kicsit késtünk, de Esztiék is, így végül ugyanakkor értünk oda. Sajnos közben elkezdett esni az eső is, nem volt ideális időnk a bóklászáshoz. 
Attól még piac nagyon szuper volt, Anyáékkal újra felfedeztük a török ételeket, amiket 2008 nyarán két hétig tömtünk magunkba Törökországban. Ráadásul minden nagyon olcsó volt, a zöldségektől elkezdve az anyagokig, minden volt. Én vettem magamnak egy gyönyörű sálat 2 euróért, még mindig alig hiszem el. A többiek leginkább kaját vettek, de fogalmam sincs, hogy hívták őket, úgyhogy nem tudom felsorolni, mi mindent ettünk. Miután körbejártuk a piacot Gizi hazament, Anya visszament zöldséget vásárolni a vacsorához, mi pedig Eszti vezetésével elindultunk várost nézni – az esőben.

Először metróztunk, aztán felszálltunk egy buszra, hogy eljussunk a Potsdamer Platz-ra, mert ott egy nagyon érdekes épületet akart nekünk mutatni Eszti. Itt Berlinben rengeteg emeletes busz jár menetrend szerint, mi is egy ilyenre ültünk fel, és nagyon szuper volt várost nézni az emeletről. Én Ákos mellett ültem, aki szokás szerint a telefonján játszott, de nem jártunk annyira érdekes részeken, úgyhogy én meg elaludtam mellette. A többiek keltettek, mikor le kellett szállni. Kicsit sétálni kellett a Potsdamer Platz-ig, de tényleg lenyűgöző volt az épület, a Sony Center, amit Eszti mutatott. Egy hatalmas kupola, alatta éttermekkel, mozival, nagyon modern az egész.

csipet-csapat

Innen átsétáltunk a Brandenburgi kapu felé, pontosabban a holokauszt emlékművet megnézni. Én is nagyon szeretem ezt az emlékművet, egészen eredeti és valahogy olyan különleges hatással van az emberre – legalábbis rám mindenképp. Valahogy egyszerre vagy szomorú és vidám, mert tudod, hogy miért van ott az a sok szürke kő, ugyanakkor nem lehet kibírni bújócskázás, futkározás nélkül. Szerintem nagyon szuper, hogy a németek így emlékeznek egy ilyen borzasztó eseményre a történelemben. Nagyon sok képet csináltunk, aztán tovább is mentünk, mert megint elkezdett szakadni az eső.

Elmentünk az Alexanderplatz-ra metróval, mert Eszti, Bori és én mindenképpen vásárolni akartunk a Primark-ban. A fiúktól 40 percet kaptunk, amit természetesen túlléptünk végül (akkora sor volt!), de így is sikerült néhány új cuccot beszerezni egészen olcsón. Innen együtt mentünk haza vacsorázni.

Anya olyan eszméletlen finom vacsorát főzött nekünk, hogy mi csak lestünk. Volt sütőtökkrém-leves, mandarinos csirke, sült padlizsán, rizs, valamilyen fura rizs-szerű dolog, aminek most nem jut eszembe a neve, és még párolt tarlórépa is. Mi csak ámultunk, hogy hogy tudott ennyi dolgot előkészíteni, amíg mi várost néztünk.

Vacsora után átsétáltunk a Szimplába, ugyanis Berlinben is van. Sőt, ez volt az első Szimpla, a budapesti romkocsma ennek a folytatása, de mindkettőnek ugyanaz a tulajdonosa azt hiszem. Forró csokit akartam inni, de minden forró italuk elérhetetlen volt valamiért, úgyhogy kénytelen voltam borozni. Magyar fehér bort ittam, jól estek az otthoni ízek, még akkor is, ha a franciák most mélységesen fel lennének háborodva, hiszen a francia bornak nincs párja… A „kocsmázás” után mindenki hazament, holnap megint korán kell kelni.

Mittwoch, 3 November 2016

Megint 8-kor keltünk, 9-kor villamos, fél 10-re Anyánál voltunk, reggeli. Danival összepakoltuk a bőröndünket, hogy csak fel kelljen kapni, mikor megyünk a reptérre, aztán el is indultunk egy újabb városnéző túrára a többiekkel. Ma Bori találta ki az úti célt, kinézett egy kastélyt Charlottenburg-ban, ahova elég sokat kellett metrózni, de abszolút megérte. Egy hatalmas park veszi körül ezt a kastélyt, van benne egy nagy tó is, ahol hattyúk úsznak, és így ősszel tényleg gyönyörű volt az egész. Szerencsére most nem esett az eső, cserébe iszonyatosan fújt a szél és nagyon hideg volt. A parkban annyira nem volt vészes – gondolom a fák felfogták – de kiérve majd’ elfújt minket.

Ebben a hidegben senkinek sem volt kedve sétálni, úgyhogy először elbuszoztunk a Tiergarten-ig, ott metróra szálltunk és gyorsan elugrottunk az Alexanderplatz-ra, mert még néhány dolgot venni akartunk. Vásárlás után Anya meg akart mutatni nekünk egy kiállítást, de annyira nem volt időnk, hogy választanunk kellett az ebéd vagy a kiállítás között, és mivel mi Danival éjfél körül érünk haza, az előbbit választottuk. Anya egyik nagyon helyes barátnője is csatlakozott hozzánk, de sajnos nem volt sok időnk beszélgetni vele, a Danival rohantunk, hogy elérjük a repülőgépet, Anyáéknak meg el kellett minket kísérni a lakásig, hogy felvehessük a bőröndöket. 

Nagyon siettünk, de végül időben kiértünk a reptérre, minden ment, mint a karikacsapás, percre pontosan odaértünk a check-in-hez, a biztonsági ellenőrzés és a repülőgépre való felszállás között nem is volt sok időnk végül. 

Nem szeretek annyira este repülni, mert ilyenkor mindig érzékenyebb vagyok és pityergek kicsit, most is nehéz volt ott hagyni Berlinben a családomat, arról nem is beszélve, hogy az Apa is legalább ennyire hiányozni kezdett, mert vele meg aztán végképp régen találkoztam. A karácsony még azért messzinek tűnik. A másik, hogy elég borzasztó volt a tudat, hogy Lyonban folytatódik a mókuskerék, még többet kell tanulnom, mint eddig, már belegondolni is szörnyű. De nincs más választásom, ha antropológus szeretnék lenni, ez az egyetlen út. Miután ezeket szépen végiggondoltam és kicsit megnyugtattam magam, el is aludtam, Dani keltett, mikor leszálltunk Genfben.

Nagyon pontos volt a repülőgépünk, úgyhogy bőven volt időnk elérni a telekocsit, amit lefoglaltunk. Sajnos ilyenkor már nincsen vonat Lyonba (az utolsó 19:44-kor megy). Kicsit izgultunk az elmúlt hetekben, hogy éjszakára Genfben ragadunk (ami már csak azért sem lett volna vicces, mert mindkettőnknek órája van holnap), de szerencsére utolsó pillanatban találtunk egy telekocsit. A sofőr késett 10-15 percet, de nem volt nagy gáz, mert rám telefonált, és amúgy is azért késett, mert egy barátjának a kocsiját szerelte. Egy arab srác volt, nagyon szimpatikus, nagyszájú, egész úton mesélt. Egy utas volt még rajtunk kívül, egy fekete srác, aki Olaszországból jött haza Lyonba, mesélt a napsütésről meg a tengerről, olyan jó volt hallgatni ebben az ősz végi fagyos időben. Út közben megálltunk egy benzinkútnál, ahol Amar, a sofőrünk fizetett nekünk egy-egy forró csokit, nagyon kedves volt tőle. Végül éjfél előtt nem sokkal értünk Lyonba, mire hazaértem JB már aludt. 

ezzel a képpel köszönök el Berlintől meg a
világ legjobb tesóitól - Anyának ott hagytuk a macit :)