Péntek (21/10): Ezt a bejegyzést azzal kezdem, hogy nagyon boldog szülinapot
kívánok az egyetlen húgomnak, aki ma lett 20 éves (és ezzel végre őt is öregnek
lehet már nevezni). Gondoltam, megjegyzem, hogy ma van a szülinapja, ha már
egész álló nap rá gondoltam.
Amúgy ma délelőtt sokáig aludtam, aztán
tanulgattam. Délben gyorsan összedobtam egy tonhalas rizssalátát, isteni finom
lett, tettem bele paradicsomot is. Ebéd után rohantam, mert 1-kor már a szerb
családnál kellett lennem, a nagyobbik kislányt vittem vívásra. Nekik most nincs
iskola, már kitört a szünet, úgyhogy csak vívás órákra kell járnia. Kicsit
késve indultunk, de nagy nehezen odaértünk kettő körül, Imma bement a
tornaterembe, én pedig haza. Szerencsére ez a hely csak két utcányira van a
lakásomtól, úgyhogy hazamentem, tanultam kicsit, amíg ő vívott, aztán 5-re
mentem érte. Utána együtt elmetróztunk a Vieux
Lyon-ba, hogy összeszedjük a kishúgát, aki bölcsiben volt – most csak
ideiglenesen, amíg őszi szünet van az oviban. Nem volt könnyű menet, de végül
sikerült elhozni Leát is, és szépen hazabuszoztunk. Velük voltam egészen este
10-ig, megint én altattam őket. Vacsorára csináltam nekik carbonara spagettit,
két pofára zabálták, iszonyú helyesek voltak. Aztán én elmosogattam, addig ők
beültek a tévé elé. Gondoltam, péntek este van, igazán megérdemlünk egy kis
mesét már, beültem közéjük mosogatás után, én is néztem az Angry Birds-öt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy végtagomat
sem tudom mozgatni, a kicsi az egyik oldalról, a nagy a másik oldalról ölelt
át, egy idő után már majdnem rajtam feküdtek. Így, összebújva néztük a mesét
egészen sokáig, de aztán mikor láttam, hogy Lea kezdi becsukni a szemét,
gyorsan szóltam neki, irány az ágy. Fürdés közben sajnos megbotlott, és kicsit
beütötte a fejét, úgyhogy onnantól kezdve szirénává változott, a végén már nem
a fájdalomtól, hanem a fáradtságtól sírt. Szerencsére hazaért az anyukájuk, és
átvette az irányítást, bár az ő szavai se nagyon nyugtatták meg Leát, szerintem
ilyenkor már csak álomba sírja magát, az az egyetlen megoldás.
Én elindultam
haza, de még előtte beugrottam az Operához egy kocsmába, ahol Dani iszogatott a
barátaival. Csatlakoztam hozzájuk, de aztán nem sokkal később haza is mentünk,
mert az INSA-n már kitört az őszi szünet, és szombat reggel mindenki utazik
haza.
Szombat (22/10): Elég sokáig aludtunk reggel, hiszen
mégiscsak szombat van. Délelőtt semmi érdekeset nem csináltunk, tanulásba nem
kezdtünk bele (mégiscsak szombat van), és viszonylag korán elmentünk a Carrefour-ba bevásárolni az ebédhez. Nagyon
finomat ettünk, mézes-mustáros csirkét, párolt zöldségekkel. Aztán ebéd után
Dani visszament az INSA-ra tanulni, én pedig egy kis portugál tanulás után
átmentem Juliehez, mert terepszemlére mentünk a Croix Rousse-ra. Az egyik
szemináriumon a belső udvarokat kutatjuk, Julievel, Anne-Elisabeth-tel, és még
két lánnyal, akik valami fotós suliban tanulnak, de erre a projektre
csatlakoztak hozzánk. Nagyon jól sikerült a délután, rengeteg belső udvart
megnéztünk, sok fényképet készítettünk (alább egy kis válogatás is látható).
Lyon nevezetességei a traboule nevű belső
udvarok, amelyek régen arra szolgáltak, hogy a selyemszövők a hatalmas gépeiket
és vásznaikat könnyen tudják szállítani, emiatt a házak között nagy belső
tereket alakítottak ki, amelyek manapság turisztikai látványosságnak
számítanak. Ezeket nagyon érdekes tanulmányozni, mert rengeteg turista járkál
bennük nap, mint nap, ugyanakkor ott laknak is emberek, mi pedig ezt az érdekes
helyzetet fogjuk elemezni. Hogyan lehet egy átjáró-helyet belakni? Van-e élet
ezekben a traboule-okban? Ilyesmi
kérdésekre keressük a választ egyelőre. A lányok nagyon helyesek, akikkel
együtt dolgozok, de én ma nagyon fáradt voltam, úgyhogy nem mentek velem sokra.
Végül este 6-kor hazamentem, felhívtam Danit, ő is visszajött az INSA-ról, és
elmentünk futni. Elég nagy kört mentünk, lenyomtunk 6,7 km-t. Vacsi után
megnéztük a Trash című filmet, ami
brazil utcagyerekekről és a korrupcióról szól, és engem kicsit megrázott, de
aztán sikerült elaludni.
 |
| ilyesmi egy átjáró két traboule között |
 |
| ez csak egy "sima" belső udvar, amit találtunk, de szerintem gyönyörű |
 |
| ez pedig a Cours des voraces, egy tipikus lyoni traboule |
Vasárnap (23/10): Ma délelőtt elzarándokoltunk a
LIDL-be Danival, nekem is kellett egy csomó alapdolog a konyhába (olívaolaj,
só, stb.), meg a következő napokra kellett venni valamennyi kaját, mert Dani is
beköltözik hozzánk kedd estig, legyen mit enni. A Subwayben ebédeltünk,
eredetileg azért, mert volt egy kuponom, amit sajnos nem fogadtak el, ráadásul
a szendvics se volt a legjobb (alig raktak bele valamit), úgyhogy az egész elég
rosszul sült el. Aztán egész délután tanultunk, én a portugál beadandómon
dolgoztam, Dani matekozott, fizikázott, én sosem tudom pontosan. JB nem jött
este, mert valami programja volt.
Hétfő (24/10): Végre egy hétfő, amikor egyáltalán
nem volt olyan érzésem, hogy hétfő van. Dani jelenléte teljesen szünidő-feeling
volt, de azért felkeltünk időben, reggeliztünk, aztán nekiálltunk tanulni. Ebéd
előtt elmentünk gyorsan futni, ma 7,5 km-t mentünk, elég jó idő alatt, de a
végén majd’ meghaltunk mind a ketten. Ebédre tésztasalátát ettünk, amit tegnap
csináltunk, és nagyon-nagyon finom lett. Egész délután tanultunk, nekem nagyon
sietnem kellett a portugál beadandóval, mert 5-kor kezdődött az órám. Amíg én
órán voltam, Dani a lakásban maradt és tanult, na meg várta JB-t. Ma portugálon
a múlt időket vettük, és végre értem, hogy mi hogy van nyelvtanilag, eddig
teljesen össze voltam keveredve. Sokat kell tanulnom szünetben, de ha ezen
túljutok, még egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy valamennyit tudjak
gagyogni portugálul. Este, mire hazaértem, a két pasi vacsorával várt – ilyen se
gyakran történik az emberrel, mi? –, JB elmesélte a hétvégéjét, aztán megint
ment mindenki a dolgára.
Kedd (25/10): Reggel sajnos 6-kor fel kellett kelnem,
8-ra mentem órára. JB-vel reggeliztem, Dani még aludt, neki szünet van, így
könnyű. Az első órám Mondes urbains
volt, szeminárium, majdnem végig aludtam, egyszerűen alig bírtam nyitva tartani
a szemem. Jövő órán prezentációt kell csinálnunk az eddigi munkánkból Julieékkel,
nem lesz egyszerű. De nem is lesz túl nehéz, már elég sok anyagunk van a
kutatáshoz. A második óra előtt elszaladtam a könyvtárba, két könyvért,
szünetben el kell őket olvasnom. Mire visszaértem, az amphi teljesen üres volt,
kiderült, nincs tanár, nincs óra. Nagyszerű. Mivel a nap további részében is
elmaradtak az óráink (ezeket legalább tudtuk előre), hazamentem. Az eső
elkezdett szakadni, de még el kellett szaladnom a belvárosba valamiért. Dani
jött velem, és mire hazaértünk, csuromvizesek voltunk, de annyira, hogy nekem
majdnem az összes ruhámat cserélnem kellett. Hatalmas vihar volt Lyonban. Csináltam
ebédet, tarlórépát paradicsomszószban, a fiúk nagyon örültek neki. Aztán
délután tanultunk, este Dani visszament az INSA-ra, én megvacsoráztam JB-vel,
aztán összepakoltam a cuccomat Berlinre, holnap indulunk!
Szerda (26/10): Ez volt a hét legborzalmasabb napja, ezt bátran
kijelenthetem. Azzal kezdődött, hogy reggel 6-kor keltem, 7-kor (amiből végül
7:20 lett) el kellett indulnom, majd végigcipeltem a bőröndömet az egész
városon, aztán a campuson, 8 után pár perccel beestem órára. Ez a legjobban
utált órám, amit a doktoris csajszi tart. Gondoltam, meghúzom magam a leghátsó
padban, hátha nem fog hozzám szólni. Mit csinálunk kommunikációantropológia
szemináriumon? Hát activityzünk. Én sem hittem el először, egészen addig, amíg
ki nem kellett mennem, mutogatni. Esküszöm, óvodában éreztem magam. Nem elég,
hogy iszonyatosan ideges voltam a késés, meg a bazi nehéz bőröndöm miatt, még
activityznem is kell, amit egyébként borzasztóan utálok. Az óra másik felében
pedig egy olyan játékot játszottunk, hogy meg volt adva 15 dolog, és el kellett
dönteni, hogy mit ítélsz a legfontosabbnak az űrben. Erre csak annyit tudok
mondani, hogy WTF (tényleg, bocsi). Ennek mégis mi köze az antropológiához?
Sajnos nem lehet még ellógni sem ezt a szörnyű (és szörnyen felesleges!) órát, mert felírja, hogy ki van ott és ki
nincs.
Második óránk egy
fokkal jobb volt, de Julien Bondaz, aki egyébként szuper tanár, most eléggé
szét volt csúszva, úgyhogy az óra második részében csak filmet néztünk. Nem
baj, legalább relaxáltunk egy kicsit. A harmadik óránkról pedig kiderült végül,
hogy elmarad, mert a tanárunk összetörte a számítógépét, és azon volt minden
anyaga. Nagyszerű. Mehettem haza a bőröndömmel, mert a telekocsi csak fél 4-kor
indult, semmi kedvem nem volt ott ücsörögni három órát még a campuson. Otthon
gyorsan összedobtam magamnak egy kis tésztát, aztán még egyszer megigazítottam
a cuccaimat a bőröndömben, és elindultam. Fél 4-kor már ott voltunk a megadott
parkolóban, a telekocsira várva, ami majd Genfbe visz minket. Egy nagyon
szimpatikus pasi vezette, fizikatanár, és az élettársához ment éppen. Rajtunk
kívül még egy lány ült az autóban, aki szintén egyetemista volt Lyonban, de
amúgy Svájcban lakott. Végül egy kisebb kitérő után megérkeztünk Genfbe, a
Palais des Nations-hoz, ahol az összes nagy nemzetközi szervezet székhelye van,
többek között az ENSZ-é is. Körülnéztünk kicsit, megvacsiztunk (vittünk
ennivalót, mert a gatyánkat is ráfizetnénk Genfben egy vacsira), aztán
elindultunk a reptérre. Késett a buszunk a reptér felé, úgyhogy alapból kicsit
idegesen értünk oda. Akkor még idegesebbek lettünk, mert akkora sor volt,
amekkorát én még életemben nem láttam reptéren. Végül kiderült, hogy gyanús
csomagot találtak, ezért a 16 kapuból csak 3 üzemelt, emiatt torlódott fel
ennyi ember. Kicsit sem türelmesen, de végig álltuk a sort, közben még a
terrorelhárító-, bőröndfelkutató-akciót is élőben nézhettük végig, elég érdekes
volt. Szerencsére nem késtük le a gépet – bár nem sokon múlott, mert ugyanúgy
menetrend szerint indult. Háromnegyed 11 körül aztán megérkeztünk Berlinbe, és
innentől ez egy másik bejegyzés lesz Berlinben
az élet címmel. Keep reading!
 |
| ez a Palais des Nations, Genfben |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése