Újítást vagyok
kénytelen bejelenteni, ugyanis bármennyire szívesen írnám egész nap a blogomat
(akkor mondjuk, nem lenne feltétlen miről), egyszerűen nem tehetem, és ennyit
írni meg nincs időm. Persze nyilván, én akartam minden nap írni, egyrészt mert
szerettem volna valami rendszert vinni ebbe, hogy a Kedves Olvasónak legyen
mire várnia minden este/reggel, másrészt, mert annyi minden történik velem, ami
izgalmas. De sajnos rá kell jönnöm, hogy vannak prioritások az életben, és én
most azért vagyok itt, hogy tanuljak. Ahhoz, hogy tanulhassak, muszáj
dolgoznom, emellett nem annyira felhőtlen az ember önálló élete (állandó
ügyintézés, rohangálás ide-oda), szóval egyszerűen nem fér bele a blog. Illetve
talán annyi belefér, hogy heti kétszer írjak, egy-egy hosszabb bejegyzést a
fontosabb történésekről. Úgyhogy ezek után két bejegyzés lesz hetente (ne
kérdezzétek mikor, mert arra az a válasz, hogy amikor megírom őket), az egyik
hétfőtől csütörtökig tömöríti a tanulós hétköznapjaimat, a másik pedig
péntektől vasárnapig a még tanulósabb hétvégéimet. Tehát, kezdjünk is hozzá.
Hétfő (10/10) : Korán keltem, mert vasárnap két
csoporttársam rám sózta a munkánk nagyobb részét holnapra, ami azt jelentette,
hogy egy 2 oldalas beadandót kellett összehoznom a kutatási témánk és egy
választott cikk alapján. Ráadásul le is osztályozzák majd ezt, úgyhogy elég
nagy a nyomás. Mindezt azért, mert szombaton nem tudtam átmenni hozzájuk (mivel
dolgoztam), hogy érdemben hozzászóljak és képviseljem az érdekeimet. Na, nem
baj, c’est la vie, valahogy megoldom.
Meg is oldottam végül, csak a fél napom ráment, egészen délután 2-ig
szórakoztam vele. Utána felhívtam anyát skypeon, és 5-kor már indultam is
portugálra. A portugál órám elég katasztrofálisra sikerült, mert múlt héten nem
voltam, és emiatt elég sok kiesett. A tanár egy ponton ki is röhögött, mert
elég kétségbeesett fejet vágtam, mikor közölte, hogy beszélgessünk portugálul a
mellettünk lévővel a dalról, amit meghallgattunk. Hát, nekem alapból nem volt
sok hozzáfűznivalóm a dalhoz, nem hogy portugálul… De szerencsére jó hangulat
van órán, és még az olyan bénákat is szeretik, mint amilyen én vagyok, maximum
néha kiröhögnek. Jövő órára tényleg nagyon tanulni fogok, mert ez így nem
állapot, majdnem mindent elfelejtettem, amit eddig tudtam. Portugál után mentem
Julie-hez, mert mindenképp találkozni akartak, hogy a beadandót együtt fejezzük
be. Én nem is értettem, miért kell ehhez személyesen találkozni, de azért mentem,
ne legyek rossz arc. Végül igazából azért mentem át, hogy én nézzem őket,
miközben dolgoznak, mivel ők nem csináltak semmit nagyjából, és még meg kellett
írniuk a saját részüket. Néha beleszóltam, meg megbeszéltük, hogy ki a
legszexibb tanárunk idén – nem volt könnyű választani, mert igazából egyik
tanárunk sem szexi. Azért jó hangulat volt, de nekem nagyon fájt a hasam és
nagyon fáradt voltam, úgyhogy örültem, mikor végre (este 11-kor) hazamehettem.
Kedd (11/10): Kezdődik… Ma megint nagyon korán keltem
és nagyon hosszú napom volt, de legalább minden órám meg volt tartva. Az első Mondes urbains szemináriumon csak egy
szöveget elemeztünk végig, meg Julie-ék kiselőadást csináltak belőle, azt
hallgattuk végig. Az utána következő előadáson én leginkább emaileket írtam,
mert Berlinben kerestem szálást (nemsokára megyünk), mert annyira borzalmasan
magyaráz Soarez, hogy ha egyszer másra figyelsz, lehetetlen visszakapcsolódni. Julie-vel
kinyomtattuk a beadandót nagy nehezen a könyvtárba, én szünetben nagyon sokat
álltam sorba egy nyamvadt szendvicsért. Elég szívás, hogy 8-tól 16-ig non stop
órám van, 15 perces szünetekkel, mert egyszerűen nincs időm ebédelni, csak
rohanva. Laurával nem tudtam beszélni, pedig össze akartunk futni, de nekem
olyan rohanós napom volt, hogy nem sikerült még órák között sem. Az utolsó órát
pedig el kellett lógnom, mert ma volt a journée
de la mobilité internationale (nemzetközi csere-nap), és információkat
kellett szereznem Brazíliáról meg mindenféle másról. Akkora kavarodás volt
bent, hogy néhány szórólapot lenyúltam, és utána el is jöttem, mert túl nagy
segítséget nem kaptam. Néhány diákkal beszéltem, akik Brazíliában laktak már,
de sokra nem mentem velük, ahogy az ösztöndíjas nővel sem, mert pontos összeget
nem tudott mondani, csak azt hajtogatta, hogy az egész kint tartózkodást nem
fedezi az ösztöndíj, kezdjek gyűjteni – oké, de mégis mennyit? Végül
szerencsémre sikerült elcsípnem Soarezt, az antropológia tanszék vezetőjét és a
brazil cserékért felelős embert, ő pedig felajánlotta, hogy jövő héten menjek
be hozzá és elmagyaráz szépen mindent – most nem volt ideje. Azt mondta,
hogy semmi akadálya nincs Brazíliának, ha megpróbálom (és nincsenek
katasztrofális jegyeim), akkor biztosan mehetek, ő nagyon szurkol és mindenben
támogatni fog. Így már a portugál tanszék egyik vezetője és az antropológia
tanszék vezetője is nagyon támogat, úgyhogy innentől tényleg csak rajtam (meg a
pénzen) múlik, hogy sikerül-e. Én nagyon szeretném. Este mentem a két szerb
kislányra vigyázni, nekem kellett őket lefektetni ma, mert a szüleik elmentek
moziba. Hát, nem volt most sem könnyű, de fél 10-re sikerült ágyba varázsolni
őket és lekapcsolni a villanyt, én olyan 10-negyed 11 körül már haza is értem.
Szerda (12/10): Ma már nagyon nehéz volt felkelni,
bár tegnap próbáltam hamar lefeküdni. Az első óra kommunikáció-antropológia
szeminárium volt, a doktoris tanárnővel. Megint játszottunk nagyjából, olyan
képet kellett vinnünk magunkról a mai órára, ami minket mutat be, de nem
vagyunk rajta. Én a Parc de la Tete d’Or-ról
vittem egy képet, ahol futni szoktam, mert az az a hely Lyonban, ahol nagyon
sokat vagyok, és ahol tényleg ki tudok kapcsolni, egyszerűen imádok ott lenni.
Azért a természet is iszonyatosan hiányzik nekem, nem hiába nőttem fel Paloznakon.
Miután mindenki megmutatta a képet, amit hozott, a tanárnő leadott egy
anyagrészt, de nekem kicsit olyan benyomásom volt, mintha beírta volna az
internetre, hogy kommunikáció-antropológia és az első oldalt olvasta volna most
fel. Ráadásul azt mondta, elküldi emailben az anyagot, úgyhogy nem is
jegyzeteltünk – minek? Az utána következő előadás legalább izgalmas volt, Bondaz mindig nagyon
jól csinálja a dolgát, az ő óráiért éri meg ebben a félévben egyedül bejárni az
egyetemre, komolyan. Találkoztam Lauraval, nagyon megörültünk egymásnak,
belőlem egyből dőlt a szó, mintha megnyomtak volna egy gombot, elmeséltem neki
az egész hetemet. Ő is mesélt persze, de ő nem csinált túl sok mindent. Kicsit
sajnáltam, mert eléggé egyedül lehetett, de egyszerűen nem akartam elhívni
sehová, mert annyi dolgom van ezen a héten, hogy próbálok inkább azokkal
haladni. Az utolsó két órám Dimitrijevich-csel volt, akiről végre kiderült,
hogy Jugoszláviában nőtt fel, és 8-9 évesen került csak Franciaországba. Ezért
magyarázza nekünk folyamatosan Kelet-Európa meg a szerbek, albánok, stb.
történetét. Igazából őt is nagyon bírom, jó tanár. A szerda egy jó nap (az első
órát leszámítva), csak nagyon hosszú, ma még dugó is volt hazafelé, csak fél
8-ra értem a lakásba.
Csütörtök (13/10): Ma reggel egy látogatásra mentünk
az egyik kutatásunk helyszínére, egy kulturális központ-szerű helyre, az a
neve, hogy Le Rize (ez a kerület neve
is, ahol van). Sokan vagyunk a csoportba, kb. 8-an, 9-en. Most nem jött
mindenki, de így is voltunk páran, ráadásul nagyon aranyos emberekkel vagyok
együtt. Az egyik lánnyal már év elején jóba lettem, Julia-nak hívják, nagyon
szimpatikus. Ma pedig megismertem egy görög szaktársamat, aki szintén itt
csinálja az egész BA-diplomát, mint én, tehát ő is azóta itt van, mint én, és
nagyon szimpi, kár, hogy eddig nem találkoztunk. Látásból már ismertem, de
tavaly azt hittem, erasmusos, és nem nagyon kerestem a társaságát – az
igazat megvallva, tavaly nem voltam annyira szociális, mint idén. Tehát a
csapat nagyon király, nincs olyan ember, akivel bajom lenne. A látogatás maga
nagyon intenzív volt, mert a nap első felében bemutatták a helyet és a
működését nagyjából, a második felében pedig elmagyarázták, hogy milyen
projekteket csinálnak, mibe tudunk becsatlakozni. Rengetegféle dolgot
csinálnak, ezért kicsit nehéz volt követni, meg eldönteni, hogy mibe
kapcsolódjunk be. A tanáraink meg alig hagytak minket szóhoz jutni, kicsit bosszantó
volt az egész. Ráadásul az egyik tanárunk egy kalap alá vett minket egy olasz
erasmusos lánnyal, aki alig tud franciául (mert még csak egy éve tanul), és
elkezdett a végén kérdezgetni, hogy minden oké volt-e, meg értettük-e, stb.
Ebből nekem alapból nagyon elegem van, mert mégiscsak három éve vagyok itt és
már tényleg MINDENT értek. Sajnos, nekem az összes érzelmem kiül egyből az arcomra,
és mivel nekem a végére eléggé elegem lett az egész látogatásból, meg főleg
abból, hogy a tanáraink nem hagytak szóhoz jutni minket és így nem tudtam
rákérdezni dolgokra, amik érdekeltek volna, valószínűleg szokásomhoz híven
vágtam a pofákat. Ezért a végén az egyik tanár külön be is szólt valamit, hogy na, én biztosan végig tudtam követni –
de ironikusan mondta. Akkor tényleg nagyon felkaptam a vizet, és elkezdtem neki
hadarni, hogy igenis mindent értettem, és ezt meg ezt szeretném csinálni, de
nem tudom pontosan, hogyan kezdjek hozzá, mert annyira felszínes volt az egész
bemutatás, hogy nem tudom, mi hogyan kapcsolódik. Akkor kicsit meglepődtek, de
legalább segítettek valamennyit, hogy milyen irányban gondolkozzak. Nagy vonalakban a részvételi demokrácia egy formáját fogom kutatni, egy
egyesületen keresztül, ami lakókból áll, az ő érdekeiket képviseli a hivatalos
szervek felé. Ennyit tudok nagyjából. A látogatásnak fél 6-kor lett (végre)
vége, én elrohantam a Danihoz az INSA-ra, mert el kellett vinnem neki egy
papírt. Aztán este JB-vel vacsiztam, annyira aranyos volt, lemondta egy
programját, csak azért, hogy velem vacsorázhasson, mert eddig a héten még nem
ettünk együtt. Imádom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése