Utálok reggel
6-kor kelni, és úgy érzem, ezt még le fogom írni párszor. Attól függetlenül,
hogy tegnap 11-kor ágyba parancsoltam magam, borzasztó nehéz volt felkelni.
Arról nem is beszélve, hogy meg lehet fagyni reggel (és este is egyébként) a
lakásban, mert még nem kapcsolták be a fűtést, és a szigetelés annyira nem
tökéletes. Mondjuk, ha mindent úgy hallunk az utcáról, mintha mellettünk
beszélnének, abból már lehet következtetni… Na, nem baj, reggel forró zuhany,
hatalmas pulcsi és meleg kávé, ez a rituálé.
Bementem az első
órámra, mire az egyetemre értem már egészen felébredtem (40 perc busz, metró és
villamos után). Az épület előtt Léna üldögélt a földön, csatlakoztam hozzá,
amíg elszívtunk egy reggeli cigit. Kiderült, hogy ő biciklivel jár mostantól
egyetemre, amit egyébként 30 euróért vett, és tökre élvezi. Itt volt az
alkalom, jól kikérdeztem, hogy neki mennyi időbe telik beérni, hol vette a
biciklit, milyen állapotban van, stb. Igazából nekem szerintem 10 perccel lenne
talán több, ha biciklivel járnék, de egyáltalán nem lenne gáz, mert legalább a
teletömött villamoson nem kéne minden reggel nyomorognom. Ráadásul akkor jönnék
haza, amikor akarnék, nem kéne megvárnom azt a villamost, amire éppen felférek.
Na, majd meglátjuk, attól függ, mennyi pénzt tudok összespórolni magamnak – meg
hogy mennyiért tudok biciklit venni.
Mondes urbains volt most, először egy előadást csinált néhány
csoporttársunk, aztán az óra második felében mindenki kutatópartnereket
keresett magának, mert természetesen itt is mini-kutatást kell csinálnunk
csoportban. Én nem nagyon találtam (de nem is kerestem) társakat, mert már
elegem van belőle, hogy hatféle dolgot várnak el tőlünk, úgy voltam vele, hogy
majd csatlakozom két lányhoz, akikkel már amúgy is együtt csinálok egy
kutatást, így legalább nem kell még hat emberrel időpontot egyeztetni. Óra után
le is fixáltam velük, nagyon örültek, hogy velük leszek megint, így kevesebb
munka, az biztos.
A következő
óránkra bementem, aztán kiderült, hogy elmarad – milyen meglepő. Szerintem
egészen egyszerűen már fél tőlünk a tanár, mert ő az, aki múlt héten azt mondta
nekünk, hogy lesz óránk szerda reggel és mégsem volt, így négy órát dekkoltunk
a campus-on. Így óra helyett beültem az egyetem kávézójába és megpróbáltam
összedobni egy kutatási tervet, ami holnapra kell.
A harmadik óránk megint
egy szeminárium volt, környezet- és fejlődésantropológiához kapcsolódóan. Itt
azt a borzalmasan unalmas és hosszú szöveget elemeztük, amit tegnap nem nagyon
bírtam elolvasni – a többiek sem haladtak vele jobban az elmondásuk alapján.
Még a magyarázata is annyira untatott, hogy sikerült elaludnom (megint) a
tanárral szemben. Most legalább nem estem ki
majdnem a padból.
Az utolsó óra
környezet- és fejlődésantropológia előadás volt, most szerencsére nem az a
tanárnő tartotta, aki eddig, hanem az, aki a szemináriumot is tartja nekünk. És
a humanitárius antropológiáról beszélt, nagyon érdekes volt – végre. Ráadásul
olyan könyveket ajánlott olvasni, amiket ismertem már, ilyen pedig nem gyakran
történik velem.
Óra után siettem
a Bellecour-ra, mert egyrészt onnan indul a busz, amivel a két kislányért
megyek a suliba, másrészt ott van a bankom és be akartam szaladni, megnézni,
megjött-e már az új bankkártyám. Pénz már van a számlámon, mert megkaptam az
ösztöndíjam, de mivel a bankkártyám lejárt, nem tudtam használni. Szerencsére
már megérkezett az új kártya, úgyhogy végre tudtam magamnak venni bérletet is,
mert eddig ilyen 1-2 eurókkal mászkáltam és vettem a jegyeket egyesével, mert
nem volt nálam több. Azért néha elég szívás egyetemistának lenni…
A ma este egészen
jól telt, a lányok nagyon rendesek voltak, nem volt semmi fennakadás.
Színeztünk megint, bár legközelebb kétszer is meggondolom ezt a
színező-vásárlás dolgot (ugyanis ezt én vettem neki szülinapjára), mert ha egy
fél pillanatra is letettem a ceruzát, már kiabált a kicsi, hogy „Sáááliiii, neeee!”, nem volt mese,
folytatni kellett. Ma náluk vacsiztam, mert az apukájuk nagyon finom
zöldséges-húsos pörkölt-szerű valamit főzött, a két lány meg teljesen odavolt,
hogy velük eszem végre. Nem gondoltam, hogy ennek ekkora hatása lesz. Mikor
jöttem el Lea még puszit is adott nekem, természetesen a legjobbkor, a desszert
után. Úgyhogy fülig csokisan sétáltam haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése