Le 18 Janvier 2015

Kezdődik a második félév, mese nincs, vissza kell menni. Haza kell menni. Az elmúlt két hétben már úgyis kezdtem feleslegesnek érezni magam, mert mindenki iskolába járt, dolgozott, tanult, vizsgázott, én meg csak chill swag yolo, ülök otthon (na, azt pont nem, de) azt csinálok, amit csak akarok. Egy ideig vicces, de később rájössz, hogy nem ezért jöttél világra valószínűleg, meg aztán kicsit hors société (társadalmon kívüli) érzésed is van. Többek között ezért hívom mostantól Lyont otthonnak, na meg, mert tényleg haza jövök ide. Már kicsit honvágyam is kezdett lenni. :D

Ettől függetlenül elég nehéz volt megint otthagyni mindent, családot, barátot, kutyát, macskát, teknőst, stb. Valaki kérdezte mostanában, hogy mi hiányzik nekem a legjobban innen, hát most jöttem rá, hogy az állatok, mert azokkal nem lehet skypeolni (félreértés ne essék, azért a család/barátok még mindig előbb vannak). Jó, Luciferrel egyszer megpróbáltuk, de mégsem ugyanaz… Szerintem megérezték, hogy indulok, mert Dönci a bőröndöm mellett szunyókált, mikor elköszöntem tőle, Lucifer az ágyamban aludt, Lizi meg indulás előtt megint berágott rám és nem nagyon volt hajlandó odajönni, köszönni. De, c’est la vie (ez van), majd jövök tavasszal. Vagy nyáron.

Lucifer és Dönci, ahogy otthagytam őket

A repülőm 13.15-kor indult Budapestről, úgyhogy volt idő reggelizni, meg pakolni, sőt még ebédelni is, azért más így indulni, mint egy reggel 6 órás géppel… Nem volt nagy csomagom, egy kis bőröndöt vihettem kézipoggyásznak, meg a táskámat, mindegyiket teletömtük, annyira, hogy egy tű nem fért volna bele, de így is egy csomó mindent otthon kellett hagynom. A család kétharmada (tartjuk a szintet azért) kikísért a reptérre, puszi, puszi, aztán be a sorba, kontroll, és irány a kapu. Most Münchenen keresztül mentem, úgyhogy a stewardess Guten Tag!-ja fogadott a gépen. Út közben kaptam egy padlizsános-sajtos szendvicset, és tudtam fényképezni is, nagyon szép képeket csináltam Budapestről az égből. Aztán elbóbiskoltam, és mire újra kinyitottam a szemem, már München felett voltunk. Ott nagyjából 4 órát vártam az átszállásra, egy olasz kávézóban, ahol a pincér folyamatosan olaszul dumált, és olasz hírek mentek a tévében, egy pillanatra össze is keveredtem, kezdtem elhinni, hogy München Olaszországban van. De nem hiába érettségiztem földrajzból, a német feliratok megerősítettek benne, hogy német területen vagyok. Mikor végre felszállt a lyoni gép, akkor nyugodtam meg igazán, alig vártam, hogy odaérjek. Mivel ez is Lufthansa volt, még mindig németül dumáltak nekünk (meg angolul persze), azért fura volt kicsit. Az utasok közül azért persze többségben voltak a franciák, magyar szót elkapni már esély sem volt. 

Budapest az égből

Felhők Németország felett

Fél 8-kor szállt le a gép Lyonban, előtte próbálkoztam lefotózni a hatalmas várost a levegőből, de sajnos a kép nem adja vissza az élményt. Elképesztő volt látni a sok-sok világító izét, amik valószínűleg házak meg autók voltak. Szóval leszálltunk. Luu azt írta, hogy megvár, mivel 5 perc különbséggel szállt le a gépünk, az övé kicsit hamarabb. Keresgéltem, nem volt sehol. Írtam neki gyorsan egy üzenetet, aztán vártam, hátha előbukkan, azért ez viszonylag kicsi repülőtér. Egyszer csak megláttam az arcát, hatalmas vigyorral a száján, de csak egy pillanatra, aztán újra eltűnt. Közelebb mentem, aztán mikor odaért, össze-vissza ölelgettük egymást, hogy milyen jó itthon lenni. Azért az elválásunk (mikor bőgve rohant a repülőtérre, mert mindjárt lekési a gépét) nem volt ennyire nyugodt az tuti. Alig bírtuk elhinni, hogy újra itt vagyunk, folytatódik a „közös életünk”.

Megkerestük a buszmegállót, nagy szerencsénk volt, mert csak 10 percet kellett várnunk, a busz meg óránként jár. Közben Luu elmesélte, hogy eddig csak pozitív benyomás érte, és ezek mind jelek, azt mutatják, hogy ez a félév sokkal jobb lesz, mint az előző. Hát, nekem az előző sem volt borzasztó, de azért nem bánnám, ha annál csak jobb jönne. A busszal nagyjából fél órát utaztunk a város felé, aztán átszálltunk egy villamosra, és megint buszra. Este 10 volt, mire hazaértünk, fogalmam sincs, mi tartott majdnem 2,5 órába a tömegközlekedésben, de nem volt egy könnyű menet a millió csomaggal, az biztos.

Itthon kipakoltunk, aztán Luu nekilátott vacsorát (!) főzni. Kiderült ugyanis, hogy mikor a nagynénje megtudta, hogy semmi nem lesz itthon, mikor megérkezünk, gyorsan összeütötte Luu egyik kedvenc kajáját, lefagyasztotta, aztán bőröndbe tették, és mi itt ki tudtuk olvasztani. A nevéről fogalmam sincs, de tipikus osztrák kaja, valami sajttal töltött tészta, valami zsíros szalonnaszerűséggel a tetején. Megettük, aztán nem sokkal később bedőltünk az ágyba, nagyon fáradtak voltunk.