Korán kellett kelni ma reggel is,
hogy időben odaérjünk a Part-Dieu-höz,
valahol ott volt Luu TCL kártyája. Együtt reggeliztünk, de ő elég szarul volt,
azt mondta, fáj a torka. Azért felkerekedtünk. Hát most nem fogom leírni
pontról pontra, hogy merre jártunk, a lényeg annyi, hogy nagyjából 5 helyen
(irodában, ügyfélszolgálaton, bódéban, jegyeladónál) voltunk, mert mindenhol
azt mondták, hogy nem ott van, hanem egy másik helyen, és ezt persze nem az
elején, hanem néhány perc várakozási idő után közölték. Az egész művelet így
nagyjából háromnegyed órát vett igénybe (igen, az, hogy megtaláljunk és kézhez
kapjunk egy elveszett kártyát, ami végig ugyanott volt), és emiatt a CAF-hoz
már nem volt időnk elmenni, nekem sietnem kellett órára.
Már nem esik annyira az eső, mint
tegnap, de azért elég ronda idő van, szürkeség és hideg mindenhol. Nem is
csoda, hogy semmi kedvem nem volt bemenni órára. A terem előtt összefutottam Mélaine-nel,
váltottunk pár szót, aztán nem sokkal később menni is kellett a terembe. Ahogy
megláttam a tanárt, rögtön jobb kedvem lett kicsit, mert ő az, aki mindig
kérdezgeti, hogy vagyunk, milyen volt a szünet, mi bajunk van, stb. Most se
volt másképp, az óra eleje azzal ment el, hogy a vizsgákról és a szünetről
kérdezgetett. Kiderült, hogy a jegyeinket csak február 7-e körül véglegesítik.
Itt úgy osztályoznak ugyanis, hogy minden dolgozatot névtelenül leosztályozza
külön a tanár, odaadja a titkárságnak, ott beviszik egy gépbe az adatokat, az kiszámolja
az átlagot, meg hogy átmentél-e vagy nem, aztán az összes tanár összeül és
felülvizsgálják a jegyeket, akinek kevés hiányzik az átlaghoz, annak megadják
általában. Nekem még mindig fogalmam sincs, hogy sikerült a félévem, de nagyon
remélem, hogy meglesz az átlag, nem szeretnék megbukni. (Amúgy 20 a legjobb,
amit elérhetsz, de 10 alatt megbuksz.) Miután minden praktikus infót
megbeszéltünk, a tanár elkezdte leadni a tananyagot. Ennek az órának a neve Anthropologie et interdisciplinarité
(nem tudom lefordítani), nagyjából az a lényege, hogy az antropológiát a hozzá
közel álló tudományokkal (filozófia, szociológia, régészet, pszichológia,
nyelvészet, stb.) vizsgálja együtt, az egyik mit ad a másiknak, milyen közös
pontok vannak, stb.. A legtöbb antropológus ugyanis más területen is jártas: az
egyik tanárunk kórházban csinált kutatást, úgyhogy valamennyire értenie kellett
a Santé (Egészségügy) témakörhöz is. A
címe miatt érdekesnek ígérkezett, de én majdnem elaludtam.
A második órám portugál volt,
Jean-Paul-al, neki rettenetesen örültem. A csoporttársaimnak már kevésbé,
ugyanis a régi csoportomból senki nem volt itt, mindenhol új arcok. Nem mintha
annyira ismertem volna őket, de azért mégis. Egy informatika teremben voltunk,
úgyhogy a számítógépektől nem sokat láttunk, elég borzasztó volt. Szövegekkel
dolgoztunk csoportmunkában, de én egy fura ázsiai sráccal kerültem össze, aki
egyáltalán nem volt szimpatikus, valószínűleg én sem neki, mert ő sem szólt
hozzám, úgyhogy mi megoldottuk külön-külön a feladatot és imádkoztunk, hogy
Jean-Paul ne szólítson fel. Az óra végén már majdnem elaludtam, nagyon örültem,
amikor végre elengedett minket. Amúgy Jean-Paul hozta a szokásos formáját, de a
csoport annyira passzív volt, hogy nem sokra ment szegény a mérhetetlen
lelkesedésével. Jövő órára megpróbálom behozni a lemaradásom és kicsit aktívabb
leszek, mert ez így nem oké.
Alig vártam, hogy hazaérjek,
siettem, amennyire csak tudtam. A metróállomáson viszont láttam egy elég szívszorító
jelenetet: három rendőr pakolta ki egy arab srác táskáját, akinél valószínűleg
semmi nem volt, mert nagyon összehúzta magát, pislogott körbe, hogy ki látja,
és látni lehetett rajta, hogy fel van háborodva. Én iszonyatosan megsajnáltam
szerencsétlent, azért elég borzasztó lehet, hogy mész haza, és csak azért mert
nem tetszik az arcod valakinek, megállítanak, hogy hátha van nálad robbanószer
vagy fegyver. Nem hiszem amúgy, hogy így ki lehetne szűrni a terroristákat…
Jobb ötletem persze nincs, de ez szerintem elég megalázó meg diszkriminatív
dolog.
Mikor hazaértem, Luu az ágyában
feküdt, azt mondta, borzalmasan van, alig tud beszélni, levegőt venni, a torka
nagyon fáj, csak arra volt ereje, hogy levest főzzön magának. Én le se
vetkőztem, rögtön leszaladtam a patikába gyógyszert venni neki, meg a boltba
gyümölcsléért meg néhány más dologért, amit tegnap elfelejtettünk. Aztán
összedobtam egy salátát, Luu is kijött, csipegetett kicsit belőle, de alig bírt
nyelni szegény. Én most megpróbálok minél távolabb maradni tőle, még csak az
hiányzik, hogy elkapjam. Kölcsönadtam neki a lázmérőmet, most este 38,5 fokos
lázzal feküdt le szegény… Majd holnap lehet megint veszek valami erősebb
gyógyszert, vagy keresek neki a sajátjaim között, de mondjuk a legjobb az
lenne, ha orvoshoz tudna menni. Majd meglátjuk.
 |
| Ilyenek vagyunk most Luu-val |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése