Rekordot aludtam ma reggel.
8:38-kor sikerült rájönnöm, hogy ki kéne másznom az ágyból, persze a 9:07-es
buszra esély sem volt, megcéloztam a 9:17-est, az a néhány perc késés nem a
világ vége… Hát, sikerült ezt a buszt is lekésnem. A buszmegállóban gondolkoztam
rajta, hogy inkább hagyom az egészet a fenébe, és hazamegyek, de aztán mégis
úgy döntöttem, első órára, ha törik, ha szakad, bemegyek, hátha valami fontosat
mondanak. Mellesleg ez szeminárium, elvileg csak hármat lehet hiányozni (nem
mintha előző félévben egynél több hiányzásom összejött volna akármelyiken is).
Szóval megvártam a 9:27-es buszt, és rohantam a metróra, villamosra, hátha
minimális késéssel beérek. Természetesen pont ilyenkor van a villamos-vonalon accident technique (üzemzavar), úgyhogy
esélytelen volt normális időben beérnem. Legalább nem messze tőlem egy gyönyörű
vöröses-barnás hajú srác állt, őt nézegethettem, amíg vártuk, hogy elinduljunk.
Kb. negyedórás késéssel
bekopogtattam a terembe, szerencsére a tanárnő egy szót sem szólt, inkább csak
mosolygott. Pont a bemutatkozásnál tartottak, úgyhogy utolsónak én
mutatkozhattam be, elhadartam, hogy magyar vagyok, és antropológiát tanulok
(ezen az órán együtt vagyunk politológia, meg szociológia hallgatókkal). Amúgy
az óra konkrétan Méthodologie
disciplinaire, ez volt nekünk előző félévben is (ez volt az amelyiknek kb.
a fele elmaradt, mert nem volt terem/tanár). A tanárnő felvázolta, hogy ő mit
gondolt, mit csinálunk, aztán megkérdezett minket, mit szeretnénk gyakorolni,
mivel vannak problémáink, mert ez a szeminárium arra van, hogy akármilyen
gyakorlati dolgot megtanuljunk: írást, prezentálást, stb. Óra végén pedig
megnéztünk néhány videót egy szociológusról, meg a tanárunk bemutatott két
kutatást, amelyek azt vizsgálták, hogy mivel foglalkoznak az antropológusok az
egyetem után. Ez azért volt érdekes, mert így még szélesebb képet kaptunk róla,
hogy hány féle területen lehet használni az itt szerzett tudást. A nagy része a
kutatás alanyainak még mindig kutatott különböző csoportoknál, de voltak, akik
tanítottak, újságírók lettek, kulturális területen dolgoztak, kiállításokat
szerveztek, és az egészségügyben is dolgoznak antropológusok, főleg
mozgássérültekkel, szellemi fogyatékosokkal. Ez az a tudomány, amit nagyjából
mindenhol hasznosítani lehet, ha az ember valami gyorsan mérhető hasznot akar
húzni a tudásából, nem pedig tanulmányokat írni, amit igazából csak egy
bizonyos közeg olvas. Kérdezte tőlünk is a tanárnő, hogy mit szeretnénk
csinálni, de a legtöbbünknek még fogalma sem volt. Én is csak azt tudom, hogy
ha már elkezdtem, végigcsinálom az alapszakot, aztán jó lenne egy mester, és
amíg azzal végzek, még mindig van 4 évem kitalálni, hogy mi leszek egészen
pontosan, ha nagy leszek…
A csütörtök a legrosszabb napom
az egész héten, ugyanis ennek az órának délben van vége, a következő pedig csak
négykor kezdődik. Hazamehettem volna, de nem sok értelmét láttam két órát
pluszban buszozni/metrózni/villamosozni, inkább beültem a könyvtárba és
átnéztem az eddigi jegyzeteimet. Megfogadtam, hogy második félévben kicsit
jobban odafigyelek, mert ha megint minden az utolsó pillanatra marad, az
katasztrófa lesz. Erre pont jó ez a négy óra, nagyjából átlátom, mit kell
megnézni még a hétvégén. Elég sok házim maradt, a hétfői órára Tomnak is
valamit vinnem kell, plusz portugálra is van egy jó hosszú szövegünk, amit ránk
sózott Jean-Paul. Erről jut eszembe, ma összefutottam vele. Luu-nak kellett egy
papírt elhoznom a titkárságról (amin rajta vannak, hogy milyen órák közül
választhat), és az O épületben, egyszer csak megállított Jean-Paul a fülig érő
vigyorával, megsimogatta a vállamat és közben azt kérdezte, hogy: Bonjour, ca va bien? (Jó napot, jól
van?) Én először szóhoz sem jutottam, aztán mikor igen, csak annyit bírtam
kinyögni, hogy: Ca va, merci (Jól,
köszönöm), ő még jó sokáig vigyorgott rám, aztán elrohant órára. Az rendben
van, hogy tegnapelőtt volt vele órám, de azt hittem nem emlékszik rám, mivel
tegnap egy mukkot sem szólt hozzám. Erre most tessék, elkapott a folyosón,
csak, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Legjobb tanár a világon.
Kb. háromig könyvtárban bújtam a
jegyzeteimet, aztán elszaladtam egy szendvicsért a menzára (ilyen későn már nincs
rendes kaja), négy előtt 10 perccel pedig már bent ültem az aphiG-ben, és vártam a kedvenc
tanáromat. Nemsokára fel is bukkant a kopasz feje, meg az izgő-mozgó teste,
beüzemelte a mikrofonokat, aztán elkezdte az órát. Bemutatkozott, felvázolta,
hogy mit fogunk csinálni a félévben ezen az órán, aztán bele is vágott.
Röviden: az óra neve Dynamique des
sociétés (társadalmak dinamikája?), az a lényege, hogy az összes társadalom
folyamatosan változik, a hagyományok sem állandóak, és ezt figyelembe kell
vennünk akármilyen népről/társadalomról/csoportról beszélünk. Most biztosan nem
fogom tudni leírni olyan tisztán, ahogy ő elmagyarázta, de a lényeg, hogy én
értem, miről szól, és rohadtul érdekel. Szokás szerint vagy öt oldalt
jegyzeteltem, mert folyt belőle a szó. Jó hír viszont, hogy jövő héten elmarad
ez az óra, úgyhogy csak a reggelire kell majd bemennem. Can’t wait.
Negyedórával hamarabb
eljöhettünk, úgyhogy rekordidő alatt hazaértem. Luu szokás szerint ma is egész
nap az ágyában feküdt, azt mondja, alig bír felállni, annyira legyengült. Ennek
ellenére, ma már jobban nézett ki, és jobban is érezte kicsit magát, mint
tegnap. Megmelegítettem a maradék cukkini levest, meg húst, amit tegnap
hagytunk, azt megettük. Sajnos a cukkini levesből még mindig maradt, úgyhogy
kiöntésre ítéltük, egyrészt félünk, hogy megromlik, másrészt én sem bírnék már
holnap is azt enni. Luu, miközben kiöntötte, azt mondta: „Bye, soupe! I know, you didn’t think that it would end like this”
(Ég veled leves! Tudom, nem gondoltad, hogy így fog végződni), eléggé
megbecsülte ezt a levest, de szerintem leginkább azért, mert a saját kezemmel
csináltam, nem volt ennyire finom. Aztán mindenki a saját szobájába, Luu filmet
néz, én meg először felhívtam Juli mamáékat, aztán Borival is skypeoltam
kicsit. Közben Aaron hívott, hogy beugrana a cuccaiért, de Luu megkérte, hogy
csak holnap jöjjenek. Ennek ellenére fél órával később csöngettek (Luu
kikiabált nekem, hogy „Don’t open!” /
Ne nyisd ki!), de a következő pillanatban már az ablakomban lógott Tilman,
úgyhogy nem nagyon volt más választásom. Bejöttek, egész gyorsan összeszedték a
cuccaikat, aztán már itt sem voltak. Holnap Barcelonába mennek, egy ideig most
biztos nem hallunk felőlük. Annyira nem bánjuk… Imádjuk őket, de az utóbbi
időben már tényleg nagyon sok volt.
Az előbb nagyon megörültem neki,
hogy „még csak” 11 óra lesz, úgyhogy most gyorsan befejezem a gépelést és elhúzok
aludni, mert holnap is 8-kor kéne kelnem, és ha megint ilyen szenvedés lesz,
akkor megint elkések, és az ötből három napon elkésni, az már tényleg túlzás…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése