Le 28 Janvier 2015

Előre szólok, ez nagyon hosszú bejegyzés, mert eszméletlen mozgalmas napom volt.

Ma már tényleg a Musée des Confluences-be (találtam rá magyar fordítást: Kereszteződések Múzeuma) indultam reggel, nem küldözgettem senkinek sms-t, hanem megnéztem az órarendemet. 

A piros izével van jelölve a Musée des
Confluences  a térképen
(Google Maps)

Nem volt messze, metróval meg villamossal viszonylag hamar odaértem. A többiekkel a villamoson találkoztam, együtt szálltunk le, néhányan már ott voltak, a tanárunk is ott ácsorgott velük, a cigarettájával a kezében. Amíg vártunk a maradék csoportra, elkezdett nekünk mesélni a múzeumról, mi volt itt előtte, hogyan épült, stb. Ez egy vadiúj múzeum amit összesen 255 millió euróba került egy magyar forrás szerint (itt a teljes cikk magyarul, ha valaki kíváncsi), és az épületet egy osztrák cég tervezte. Eszméletlen szép. Ráadásul, a két lyoni folyó, a Rhone és a Saone kereszteződésénél fekszik, pont a félsziget legvégén. Több mint 2,2 millió tárgy van kiállítva benne, és a kiállítások a legújabb kutatások eredményét is bemutatják mindenféle tudományágat (pl. néprajz, régészet, muzeológia) vegyítve. 

Musée des Confluences szemből
és a két folyó kereszteződése

Mi három kiállítást néztünk meg, három kis csoportban, csak fél óránk volt mindegyikre, szóval összesen másfél órát töltöttünk a múzeumban. Én Tommal, Zoéval, Maevával meg még néhány ismerőssel kerültem egy csoportba. Tom természetesen végig elől sétált, jegyzetelt, mi inkább jót szórakoztunk a lányokkal közben. 

Ilyesmi egy Cabinet de curiosité (Google)

Amúgy nagyon érdekes volt mindegyik kiállítás, csak mi nem vettük annyira komolyan, mint Tom… A kiállítás, ami miatt mentünk, a 16-17. századi Cabinet de curiosité-ket (fogalmam sincs, mi ennek a magyar fordítása, sajnálom) mutatta be. Ezek igazából olyan szobák voltak, ahol a tudósok összegyűjtötték és rendszerezték a gyűjteményüket. Volt ott minden, a kitömött állatoktól elkezdve, a bogarakon át a mindenféle térképekig, írásokig. Ez pedig teljesen beleillik a Nommer et classer (megnevezni és csoportosítani) című óra anyagába, és mindenki imádja most Julien Bondas-t, amiért elhozott minket. Nyilván jobb kiállításokon mászkálni, mint az egyetemen ücsörögni órákon keresztül.

Így voltak feltűzve a pillangók a falakra

Legborzalmasabb dolog az egész múzeumban:
A teknőscsontváz

Kitömött állatok bámulnak rád mindenhonnan

Mi jöttünk ki Maevával utolsónak a kiállításról, a fele csoport már rég a múzeum előtt cigizett. Zoé és még néhányan megvártak minket, együtt indultunk haza (a délutáni óránk ugyanis elmarad). A villamoson megkérdezte Zoé, megyek-e velük enni, mondtam, hogy persze. Kiderült, hogy ő hívott meg magához mindannyiunkat, mert maradt tegnapról valami kajája és örömmel osztja meg velünk. Én nagyon örültem ennek, mert eddig mindig csak tanulás miatt hívott meg valaki magához, amúgy sosem. Összesen öten voltunk végül (Zoé, Maeva, Alicia, Noémie és én), és ebéd közben nagyon jól elbeszélgettünk. Elmeséltem nekik, hogyan szúrták át az orrom és tették bele a piercinget (nem váltott ki nagy meglepetést belőlük, őszintén szólva), aztán szóba került a Charlie Hebdo meg a terrortámadások, ami elég nagy vitába torkollott, mert nyilván mindenkinek más a véleménye itt is. Mondjuk legalább olyan itt nincs, aki azt mondja, hogy a karikaturisták hibája az egész… Meséltem nekik Orbán Viktor bevándorlásellenes nyilatkozatáról, az elég nagy derültséget váltott ki az asztal körül, mondták, hogy bizony sokan vannak, akik mennek menetelni, meg nagyon csárlik, de amúgy fogalmuk nincs, miről beszélnek. És ehhez nem is kellett három mondatnál többet mesélnem az otthoni politikáról. Olyan fél 4 körül elindultunk haza, Maevával együtt metróztunk, mert ő a Bellecour-ra ment vásárolni azt hiszem. Én hazamentem, megittam a délutáni kávémat meg válaszoltam nagyjából tíz üzenetre, ami Luu szobája miatt jött. Remélem, találunk valakit, most elég nagy szarban vagyok szépen mondva is. Találtam egy babysitter-t keresnek álláshirdetést is, arra is írtam, hátha felvesznek. Heti összesen 8 óra, az egyetemtől nincs annyira messze, örülnék, ha összejönne… De ha nem, keresek mást.

Délután 5-kor elindultam az egyetemre, mert egy kerekasztal-beszélgetés volt a szólásszabadságról, pont a Charlie Hebdo-s támadások miatt, és kíváncsi voltam, mit mondanak az itteniek, mi a véleményük a franciáknak, mert nyilván az utcán nem szólítgathatok csak úgy le embereket a témával kapcsolatban. Luu a városban volt valahol, nem jött velem, pedig még tegnap megígérte. A beszélgetés az Amphi Culturel-ben volt, viszont egyetemisták alig voltak rajtam kívül, a közönség nagy része idősebb ember volt. A három meghívott mind nagyon érdekeseket mondott. Az egyik az amerikai viszonyokról beszélt, az ottani szólásszabadságról, vallásszabadságról, és lényegében azt mondta, az amerikaiak térelválasztással oldják meg a problémát: ha nem szereted a szomszédod, költözz el, és ez politikai szinten is valahogy így megy. A sok bevándorló amúgy is külön negyedben lakik, nem is nagyon próbálják meg őket beolvasztani a városba. A második meghívott vallási képekkel foglalkozott, és a karikatúrákról, átdolgozásokról beszélt. Olyan képeket, reklámokat mutatott, ahol pl. Da Vinci Jézus utolsó vacsoráját ábrázoló képét variálták át, és mindegyiknél mesélte, hogy mikor és miért lett belőle botrány. Legtöbbször az időzítés, vagy a közönség volt a gond, a kép maga sohasem, mert mégiscsak szólásszabadság van. A harmadik bácsi vallásokkal foglalkozik, de fogalmam sincs, miről beszélt, mert nagyon lassan mondta, nem hangsúlyozott és egy idő után teljesen összefolytak a szavai. A beszélgetés vége (a vita, a hozzászólások), volt a legdurvább. Először egy nő beszélt kb. 10 percen keresztül, aki azt sérelmezte, hogy az egyetem főépülete rendőrökkel védve van, és ez micsoda, ha nem szétválasztás, félelemkeltés. Ha a terrorista pont ott akar robbantgatni, első dolga lesz diákigazolványt szerezni és szépen besétál. Ezután egy lány kérdezett a meghívottaktól egy kérdést, emiatt (vagy nem csak emiatt) a nő észrevétele felett szépen elsiklottak és szó nélkül hagyták. A válasz jó sokáig eltartott, közben néhány diák a közelemben kezdte elveszíteni a türelmét, lengették a kezüket, hogy szólni akarnak. Mikor szót kaptak, elmondták, hogy igenis fontos, amit az első nő mondott, mellesleg mért nem méltatták válaszra, pont hogy a szólásszabadságról beszélünk… És hogy tényleg micsoda diszkrimináció ez az egész rendőrösdi, mi van azokkal, akiknek nincs diákigazolványuk mert éppen beiratkoznának, vagy az óraadó tanárokkal, akik még nem kapták meg a szerződésüket sem, és különben is, mért csak a főépület van védve rendőrökkel, a másik campus miért nincs, ha annyira az egyetemistákat védik. A meghívottak közül az Amerikáról beszélő pasi kezdett el valamit hablattyolni, hogy ezt nem ők döntik el, állami utasítás, stb., de leginkább témát váltott szép lassan, amit nyilván mindenki észrevett és az eddig is hatalmas feszültség még nagyobb lett. Az eddig is egymással kiabáló meg hangosan puffogó emberek csak még jobban puffogtak, kíváncsi lettem volna, mi lesz a vége, de sajnos „lejárt az idő” és a moderátor berekesztette a beszélgetést. Az elégedetlenkedő fiatalok azt kiabálták, gratulálnak az egészhez, nagyon szép mintája a francia társadalomnak, hogy a vezetésben beszélni tudnak mindenféléről, tolerancia, stb., de amikor konkrét intézkedésekről van szó, akkor nagy a csönd, és vagy semmit, vagy az ellenkezőjét csinálják annak, amit mondanak. Én nem tudom, ez mennyire igaz, még csak fél éve vagyok itt, de ebben a rendőrös dologban nagy igazság van. Elég borzalmas úgy járkálni egy városban, hogy majdnem mindenhol rendőrökbe botlasz, akikről tudod, hogy téged nem bántanak, de egy arab táskáját minden gyanús jel nélkül kipakoltatják. Amikor végre kiszabadultunk a teremből, rohantam a villamoshoz, nagyon nyomasztott a benti feszültség, meg a sok mérges ember.

Hazafelé nagyon vicces dolog történt. Egyedül ácsorogtam a buszmegállóban, a telefonomat nyomogattam, tehát pont le volt hajtva a fejem, mikor valaki elsétált mellettem, és azt mondta: „Vous etes vraiment mignone!” (Maga nagyon aranyos!). Már elment mellettem, mikor felkaptam a fejem, és utána szóltam, hogy „Merci”. Erre visszajött, és azt mondta, hogy nem szokott utcán lányokat leszólítani (persze, hogy nem), de én super mignone vagyok, és megadnám-e a telefonszámomat, elmehetnénk „boire un coup” (meginni valamit). Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nem. Megkérdezte, hogy „Sérieux?” (Komolyan?), bólogattam, elmondta még egyszer, hogy „Franchement, je vous trouve magnifique” (Őszintén, gyönyörűnek találom magát), majd mosolyogva bonne soirée-t (szép estét) kívánt, és elsétált a két baguette-tel a hóna alatt. Az ilyen pasikat nagyon bírom. Mivel meg sem állt addig, amíg nem válaszoltam neki, és egyáltalán nem nyomult, nagyon kedvesnek találtam. Valahogy teljesen az jött le, hogy ő csak mindenképp hangot akart adni a tetszésének (nyilván nem ez volt csak a szándék), ezért megörült, mikor utánaszóltam, és kapott az alkalmon. De egy perccel sem maradt tovább, mikor mondtam, hogy nem adom meg a számom, hanem elköszönt és tovább ment. A hab a tortán, hogy a pasi szerintem arab volt. Tehát akik pofáznak, hogy bevándorlók így meg úgy, elgondolkozhatnának, egyáltalán nem kéne összemosni mindent. Egy bevándorló is lehet cuki. Sőt.