Ma reggel megint korán keltem, de csak hogy legyen időm
befejezni a portugál házimat, mert tegnap az a rengeteg idő igazából arra ment
el, hogy az előző félév anyagát néztem át újra, és próbáltam memorizálni néhány
szót vagy igét, hátha a szövegben felbukkannak. Tehát ma reggel felkeltem, és
kiszótáraztam nagyjából a szöveget, meg is értettem kicsit, hogy miről szól. Reggeli
kávé mellé egy kis portugál sose rossz… Aztán összekészülődtem, és elindultam a
Musée des Confluences-be, mert tegnap
beszéltük a lányokkal, hogy ott úgy is találkozunk (az egyik tanárunk óra helyett
oda visz minket). Közben azért írtam egy smst Zoénak, hogy biztos-e az időpont
meg a helyszín. Szerencsém volt, mert csak két utcával hagytam el a házunkat,
amikor jött a válasz, hogy: „Non, c’est
le CM de demain, non?” (Az a holnapi óra, nem?), és akkor jöttem én is rá,
hogy teljesen összekavartam a napokat. Vissza a lakásba, kabát le, csöndben
visszaültem az íróasztalomhoz és megnéztem egy Jóbarátok részt, még pont volt
fél órám.
Aztán, olyan 11 körül elindultam órára. Az egyik
megállónál felszállt egy csoport óvodás gyerek, akik egyrészt iszonyat
hangosak, másrészt iszonyat aranyosak voltak. Viszont nem voltak hajlandóak más
mellé beülni, úgyhogy az előttem lévő kb. velem egykorú, mosolygós srác
bepattant mellém. Néha odaszólogatott viccesen a gyerekeknek is, amiért az
óvóbácsi nagyon hálás volt (mert különben mindenki neki ordibált, hogy Monsieur le directeur!). Az órámról (Anthropologie et interdisciplinarité)
kicsit elkéstem, de nem volt gond, mert Denis Cerclet szokás szerint nem az
anyagot adta le, hanem minket kérdezgetett, hogy vagyunk, milyen volt az első
hét, milyenek voltak a vizsgák, stb. Imádom ezt a pasit, ma konkrétan egy órát
minimum arra szentelt az órájából, hogy a mi bajainkat, panaszainkat, vagy
dícséreteinket hallgassa. Akármilyen visszajelzésre és emellett a
lelkiállapotunkra is kíváncsi volt. Aztán visszatértünk az anyaghoz, és tovább
magyarázta, hogy az antropológia mennyi mindent tud adni más
tudományterületnek. Azt magyarázta, hogy mi mindennek nagyon az emberi oldalát
közelítjük meg, és mindig tekintettel vagyunk a körülményekre. Azt hozta
példának, hogy ha egy fizikus vagy matematikus például néz valakit egy teremben,
annak a viselkedését, akkor csak azt az embert figyeli. Viszont ha egy
antropológus csinálja ugyanezt, figyeli a környezetének a változását is, a
körülötte lévő embereket, stb. Lehet, hogy ez hülye példa és biztosan
rengetegen vitatkoznának ezzel, de én értem mit akart mondani. Konkrétan ezt
csinálom a buszon, villamoson, utcán, akárhol. A kedvenc mondatom, ami a mai
órán elhangzott, hogy „Anthropologie n’existe
pas.” (Az antropológia nem létezik), ami nyilván nem teljesen igaz, de
ezzel meg arra próbált rávilágítani, hogy emberek nélkül a tudomány nem ér semmit,
mert utána hozzátette: „Il y a des gens,
derriere.” (Emberek vannak mögötte). Nagyon bírtam ezt az órát, mondjuk a
végén a három definícióból, amiket diktált, alig tudtam néhányat leírni
rendesen, de majd lemásolom valakiről.
Óra után a terem előtt beszélgettünk egy kicsit a
lányokkal, aztán Zoéval elindultam órára, mert neki angolja volt ugyanabban az
épületben. Kicsit várnom kellett a terem előtt a többiekkel, amíg Jean-Paul
megérkezik, de nem sokkal 14.00 után már szokásos nagy mosollyal a száján
közeledett. Bementünk a terembe, leültünk, én körbenéztem, az egyik oldalamon
egy nagyon szimpi srác ült, a másik oldalamon egy nagyjából 40 éves nő. Megint
odanéztem, még mindig ott volt. Egy idő után persze rájöttem, hogy végülis mért
ne járhatna be az óránkra, biztos valahogy kitalálta, hogy portugálul akar
tanulni, de azért fura volt, mert általában az ilyen korú emberek velem szembe
állnak, és magyaráznak nekem. Kicsit le is szidtam magam, amiért ennyire
megbotránkoztam szegény csoporttársamon a kora miatt, ezt később azzal
kompenzáltam, hogy a közös feladatokban igyekeztem aktív lenni, és segíteni
neki. Vele kerültem ugyanis párba. És, mondanom sem kell, ezerszer jobb fej
volt, mint a múltkori ázsiai csávó akiből egy szó nem hangzott el egész órán,
ez a nő csomószor röhögött és rohadt sokat segített megoldani a feladatokat. A
tegnapi háziról pedig kiderült, hogy Jean-Paul összekeverte a szövegeket, és
véletlenül a legnehezebbet adta legelőször. Tipikus… De legalább később nem
kell majd vele dolgoznom.
Óra után egyből hazamentem, itthon Luu várt ebéddel. Nem
volt nagy cucc, valami zöldséges katyvasz volt, amit fagyasztva szoktunk venni
a boltban és irtó finom, meg egy kis saláta. Kezdünk kifogyni a kajából, így a
második héten… Délután el akartam menni futni, de nem merek, mert ahogy 3
percnél többet vagyok szabad levegőn mostanában, elkezdek iszonyatosan fázni,
és dideregni, és annyira utálok fázni, hogy inkább nem mászkálok most a parkba.
Lehet, hogy megpróbálom hétvégén. Este 8-kor Luu elment táncolni, végre kicsit
egyedül voltam a lakásban. Most már hazajött, de azt hiszem elmegyek aludni,
mert már csukódnak le a szemeim. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése