Reggel korán akartam kelni, hogy időben beérjek az egyetemre, de nem
bírtam magam rávenni 8-kor, hogy kikeljek az ágyból, úgyhogy majdnem fél 9-ig
aludtam, utána meg rohantam. Kezdődik…
Amikor a telefonomat nézegettem,
és megkaptam az első névnapi köszöntésemet, kicsit meglepődtem, aztán rájöttem,
hogy tényleg, ma van 19-e, de több időm nem volt ezzel foglalkozni. Rohantam az
egyetemre, még kávét sem ittam (de a smink eltakarta a karikákat a szemem
alatt).
A busz késett 5 percet, és pont
úgy jött ki az egész közlekedéssel, hogy emiatt elkéstem a félév első órájáról.
Ennek neve Étude de cas
(Esettanulmány) volt, egy fiatal nő tartja, nem vagyunk sokan, kb. harmincan.
Amikor beléptem megláttam néhány ismerős arcot, de gyorsan leültem inkább, nem
nagyon nézelődtem. A tanárnő gyorsan elhadarta, hogy mit fogunk csinálni a
félév alatt, és rögtön munkához is láttunk. Megint csoportmunkában kell
dolgoznunk, egy akármilyen választott témában kell beadandót írnunk (összesen
15-20, tehát fejenként kb. 5 oldal), a lényeg, hogy kapcsolódjon az
előadásainkhoz. A félév vége felé majd egy prezentációt is kell csinálnunk a
munkánkról, de az nem nagy meló, összesen 20 percnek kell lennie maximum.
Először témákat kezdtünk el gyűjteni, de nem nagyon mert senki megszólalni. Az
első hang, amit meghallottam (biztos voltam benne, hogy így lesz) Tom-hoz
tartozott, aki az ethnomusicologie-t
(etnomuzikológia – milyen szép magyar szó, nem?) javasolta. Szépen sorban
jelentkeztek a többiek. Nekem az ethnopsychologie
(etnopszichológia) volt a fejemben, mert az utóbbi időben eléggé érdeklődni
kezdtem a pszichológia iránt, de nem mertem jelentkezni, mert ezen belül
fogalmam sem volt, mihez kezdhetnénk. A végén csak néhányan maradtunk, és a
tanárnő megkért, csatlakozzunk már létező csoportokhoz. Olyanok voltak még,
hogy vallás/hatalom, antropológia és régészet, szexualitás reprezentációja
különböző kultúrákban, stb., de nekem egyik sem tetszett igazán. Utolsó
pillanatban döntöttem el, hogy csatlakozom Tom-hoz, legfőképp azért, mert
biztos vagyok benne, hogy vele normálisan lehet dolgozni, mert maximalista
(kicsit túlságosan is, de most nem zavar, ha hajtanak). Az óra hátralévő részét
a csoportunkkal töltöttük. Én a legelső sorban ültem, mikor a tanárnő kiadta az
utasítást, hogy keressük meg a csoporttársainkat. Hátrafordultam, megláttam
Tomot, aki fülig érő vigyorral integetett nekem két padsorral messzebbről.
Odacuccoltam, puszi-puszi, ca va, ca va, szokásos körök. Harmadik társunk az a
cuki lány, akinek még mindig nem tudom biztosan a nevét (azt hiszem Marielle),
akivel már előző félévben is beszéltem néha, úgyhogy elég jó travail collectif (közös munka) fog
kisülni ebből. Természetesen Tom már teleírta a papírját ötletekkel, egész órán
próbáltuk megtalálni a legjobbat, amit ezen a témán belül csinálhatunk. Eddig
annyira jutottunk, hogy a musique, comme
thérapie (a zene, mint terápia) lesz a fő vonal, ennek van egy kis
pszichológiai része is, aminek nagyon örülök. Következő hétre ötleteket kell
gyűjtenünk, és majd akkor kitaláljuk a konkrét témát. Elég ígéretesnek hangzik.
Óra után nem maradtam ott, inkább
siettem haza, mert Luu-val megbeszéltük, hogy elmegyünk vásárolni a Lidl-be, és
megígértem neki, hogy elkísérem az egyetemre, úgyhogy sok dolgunk volt. Otthon
nagyjából csak ebédelni volt időm, meg kicsit összeszedni magam, és már
indultunk is. Először elmentünk az egyetem főépületébe, mert ott kellett
jelentkeznie, hogy felvehesse a második félévi óráit. A bejáratnál rendőrök
fogadtak (a január 7-i terrortámadás óta ez van), diákigazolványt kértek és
megnéztek minden táskát, ami nálunk volt. Nagy nehezen megtaláltuk a Relations internationales (Nemzetközi
kapcsolatok) osztályt, bekopogtattunk két irodába is, nagy nehezen a másodikban
segítettek, de kizárólag franciául. A Do
you speak english? (Beszél angolul?) kérdésre mindig Oui volt a válasz, ettől függetlenül egyetlen egy angol szó nem
hagyta el a szájukat. Én a végén úgy felhúztam magam, hogy majdnem beszóltam a
titkárnőnek, mert mégis hogy lehet így dolgozni ezen a helyen, az angol
világnyelv, és rendben van, hogy Luu itt van fél éve, de senki nem vette a
fáradtságot az egyetemről, hogy rendesen megtanítsa franciául. Mindegy, amiért
mentünk azt megszereztük végül. Út közben csináltam néhány képet:
 |
| Rhone partja ilyen időben |
 |
| Sirályok meg hattyúk |
 |
| Pont de l'Université |
Ezután elsétáltunk az egyik
buszállomásra, hogy TCL kártyát csináltassunk Luu-nak, mert elhagyta
(másodszor) a sajátját, és most csak jeggyel tud közlekedni. Kiderült, hogy
valaki megtalálta, elmondták, hogy hová menjünk érte, természetesen a város
másik végén van. A bankhoz vezető úton ettünk egy baguette-t, a bankban feltettem az összes pénzemet a számlámra,
aztán irány a Lidl. Jól bevásároltunk, eszméletlen sok zöldséget meg gyümölcsöt
vettünk, mert iszonyú olcsó volt. A boltban viszont annyian voltak, hogy
minimum fél órát álltunk a sorban. Hazafelé majd’ leszakadtunk, hiába vittem a
hatalmas túrahátizsákom, nem volt elég, Luu hátizsákja is tele volt, emellett ő
egy szatyrot cipelt tele kajával, én meg egy kis láda mandarint, amit 3 euróért
vettünk. Nagy nehezen hazaértünk, de úgy sajgott minden porcikánk, hogy alig
bírtunk mozdulni.
Aaron közben hazajött, mert a
cuccait pakolta, úgyhogy ő fogadott minket. Annyira nem örültünk szegénynek,
mint ő nekünk. Luu leroskadt az ágyra, nézte, ahogy Aaron pakol, én a konyhában
kipakoltam mindent, amit vettünk. Aztán Aaron elhúzott (még van cucca, amit nem
vitt el, de majd holnap beugrik érte, azt mondta), mi meg készülődni kezdtünk,
mert maradt egy amerikai barátnőnk, Sandra, aki holnap reggel repül haza, és
megbeszéltük, hogy elköszönünk tőle.
A kocsma a Bellecour mellett volt, nagyon szép helyen, nagyon jó hangulata
volt, de ugyanennyire magasak voltak az árai is, egy kóláért fizettünk 3,7
eurót. Nem baj, ott volt Sandra három barátjával, akik közül ketten még itt
maradnak a következő félévben is, velük gyorsan fel is vettük a kapcsolatot
(facebook). Nem sokkal később Sandra és a két barátnője el is indultak haza, mi
pedig még maradtunk egy francia sráccal, Bennel beszélgetni, aki folyékony
angolt beszél, eszméletlen szépen, és nagyon aranyosnak tűnt. Nagyon sok
mindenben ígért segítséget, már így ismeretlenül is (pl. munka, utazás). 10
körül aztán mégis elindultunk haza, mert hatalmas fáradtság jött ránk. Út
közben kitaláltuk Luu-val, hogy holnap reggel elmegyünk megkeresni a TCL
kártyáját és benézünk a CAF-hoz is, mert múltkor nem tudtam neki elintézni a papírjait. Ez a
terrorfenyegetettség amúgy egyáltalán nem vicces, délután katonák mászkáltak a
forgalmasabb utcákon/tereken, este pedig több rendőrautóval találkoztunk. Elég
furcsa így mászkálni, kicsit félelmetes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése