Reggel felkeltem 7-kor, hogy még suli előtt megpróbáljak
összeszedni néhány dolgot a mai órára, Tomnak (mert tuti számon fogja kérni),
de egy óra kereséssel sem nagyon lettem gazdagabb. Ha az ember csak nagyjából
tudja, hogy mit keres, úgy még a Google sem tud sokat segíteni… 9-kor
elindultam az egyetemre, elértem a 9:07-es buszt, úgyhogy nem kellett félnem,
hogy elkések. A metrónál megláttam Tomot, de egyrészt iszonyatosan fáradt
voltam, másrészt nem nagyon volt kedvem beszélgetni senkivel, úgyhogy inkább másik
kocsiba szálltam. A villamosnál ő talált meg engem, és együtt mentünk órára –
azt már nagyon nem bántam, főleg mert ő is kb. annyira volt leamortizálva mint
én, úgyhogy nem kellett sokat beszélgetni vele.
A mai egyetlen órám az Étude
de cas (Esettanulmány), megint csoportok szerint ültünk (én Tommal és
Mariellel), és nagyjából egész órán így dolgoztunk. Tom hozott egy szuper
könyvet, Marielle kettőt, de én kimagyaráztam magam, mondtam nekik, ne
haragudjanak, de tényleg nem nagyon találtam semmi konkrét dolgot… Végül egy
óra beszélgetés, vitatkozás, gondolkozás, és a tanárnőnk segítsége után
kitaláltuk, hogy egy etnomatematikus (igen, létezik ilyen) zenével kapcsolatos
munkáit fogjuk megnézni, hátha azokról tudunk írni egy jó kis beadandót. A
matematikának ugyanis látszólag semmi köze az antropológiához, mégis vannak
olyanok, akik a kettőt együtt használva kutatnak. Ha ez a téma marad, akkor a
zene miatt jöhet az egészhez egy kis pszichológia is, aminek nagyon örülök. Még
nem döntöttünk véglegesen, abban maradtunk, hogy mindenki nézeget még, és
hétvégén küldözgetjük, amit találtunk. A másik verzió az a sámánizmus, a
transz-állapot kutatása lenne, amiről Marielle adott nekem egy indiai
pszichológus könyvét, mert annyit forgattam, iszonyatosan érdekelt. Óra után
kimentünk a lányokkal cigizni, és én ott álldogáltam velük egészen 12.10-ig,
szóval jó negyedórán keresztül, beszélgettünk. Nagyon hideg van, úgyhogy a
végére teljesen átfagytam, és a villamoson egész úton dideregtem.
Hazaértem, Luu azzal fogadott, hogy „Sara, we have to go out!” (Sara, mennünk kell!). Én egyrészt tökre
fáztam, másrészt mégiscsak most értem haza, rossz kedvem volt, ezért a
legmérgesebb tekintetemmel megkérdeztem, hogy: „Now?!” (Most?!), de ő rázta a fejét, hogy végül is később is ráér.
Kiderült, hogy postára kell menni vele, mert haza akarja küldeni a cuccait –
mégsem jön érte az apukája kocsival – és meg kell kérdezni, mennyibe kerül,
hogyan lehet, stb. Ő menni akart, de biztosan nem tudnak angolul… Ha nem
próbálod, nem is tudod meg, de mindegy, nagyjából fél óra az egész (gondoltam
én), nem nagy cucc. Előtte azért összedobtunk egy ebédet, én padlizsánt
sütöttem, ő meg tésztát főzött és mindenféle zöldséget rakott bele.
Háromkor tehát elindultunk a postára. Tényleg nem nagy út,
odaértünk, kb. negyedórás sorban állás után megkérdeztem, azt mondták max. 30
kg, mindez 58 euró, de dobozt azt nem tudnak adni. Hazaindultunk, Luu elkezdett
problémázni, hogy honnan szerez kartondobozt, és nem tetszett neki a
„szupermarketből” válasz. Nagyon hideg volt, az eső is csepergett, én mentem
volna már haza. Kitalálta, hogy menjünk be az utcán lévő mindenféle boltba,
kérdezzük meg. Mondtam, hogy kérdezze, én hazamegyek, mert semmi kedvem az
egészhez. Jó, akkor nem. Félúton megkért, hogy ugorjunk be a másik postára, ami
nincs messze, hátha nekik van dobozuk. Csak két utca, rendben van.
Természetesen nem emlékezett pontosan, szóval össze-vissza bolyongtunk a
környéken, az akkor már zuhogó esőben, én majdnem felrobbantam. Megtaláltuk a
postát, elmagyaráztam mit akarunk, mondták hogy doboz nincs, szerezzen
szupermarketből (megmondtam), de maximum 20 kg-t lehet feladni Ausztriába. Rendben.
Kiértünk, Luu elkezdett pattogni, hogy ez nem igaz, itt ezt mondják, ott meg
azt, mit csináljunk, ő visszamegy. Aztán természetesen nekem is vele kellett
mennem, mert ő nem tud franciául. Visszamentünk tehát az első postára, egy harmadik nő megint 30 kg-t
mondott, ugyanannyi az ár, oké, akkor haza, végre. Az egész hülye rohangálás
végén már annyira mérges voltam, hogy egy szót se szóltam hozzá, mi a francnak
kell ezt pont a leghidegebb napon, zuhogó esőben elintézni…
Hazajöttünk, bevetettem magam a szobámba, mert nagyon
sokat kell tanulnom. Borival folytatjuk az otthoni tanulós módszerünket a skype
segítségével, ő otthon ül az asztalnál, én itt, be van kapcsolva a skype, ha
valami eszünkbe jut, vagy csak simán szidjuk a tanárt, azt szépen megosztjuk a
másikkal.
Luu közben nagyjából félóránként átszólt valamiért a
szobámba, néha ez kellett neki, néha az, de szerintem leginkább az volt a
problémája, hogy egész nap nem szólt senkihez, és ilyenkor minden alkalmat
kihasznál. Én viszont nagyon nem voltam beszélgetős kedvemben, úgyhogy csak
visszakiabáltam neki tőmondatokban. Egyszer csak, miközben ment ki a konyhába,
hogy „Sara, the girl is coming soon.” (Nemsokára
jön a csaj.), én meg csak néztem, hogy milyen girl? Aztán kiderült, hogy az
egyik potenciális lakótársammal megbeszélte, hogy ma jöjjön és nézze meg a
házat, csak éppen nekem elfelejtett szólni. Na, ekkor már tényleg nagyon a
robbanás szélén voltam, de visszafogtam magam, és inkább magamban mérgelődtem.
A vége amúgy az egésznek az lett, hogy nem jött a csaj (ezt is úgy kellett
kihúzni Luu-ból). Én egészen éjfélig a portugál jegyzeteimmel szórakoztam, mert
olyan nehéz szöveget adott fel Jean-Paul, hogy egy kukkot nem értek belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése