Hát, majdnem a vonaton ünnepeltük az új évet... Január elsején indultunk
vissza Lyonba. Muszáj volt ilyen hamar elindulnunk, mert Dani már vizsgázott
3-án, én pedig dolgoztam (aztán január 4-től vizsgáztam én is). Eredetileg úgy volt, hogy egy lyoni magyar
srác hoz vissza minket autóval 2-án reggel, de neki az utolsó pillanatban
lerobbant az autójában a fűtés, úgyhogy kénytelenek voltunk vonatjegyet venni –
jó drágán.
Végül délután 5-6 körül indultunk el autóval Bécsbe, Dani vezetett, az
apukája jött velünk, majd másnap hazaviszi az autót. Sajnos Sümeg felé
beleértünk egy iszonyatosan durva ködfelhőbe, egészen Bécsig csak nagyon lassan
tudtunk haladni, ami azt eredményezte, hogy hajszálon múlt, hogy nem késtük le
a vonatot. 21:15-re értünk a Haptbanhopf-ra, 21:26kor indult volna a vonat,
és még ki kellett állítatnunk egy kedvezménykártyát, mert úgy vettük a
jegyeinket. Szerencsére a kártyát nagyjából 3 perc alatt sikerült
megcsináltatni (hála Istennek, nem voltak sokan), aztán rohantunk is a peronra.
Ott kiderült, hogy a vonatunk 10 percet késik, úgyhogy még volt idő elszívni
egy búcsúcigit – én konkrétan remegtem az idegességtől. Ha ezt a vonatot
lekéstük volna, buktuk volna az összes átszállásunkat, mindent, nagyjából 140
eurót – az meg nem lett volna annyira vicces.
De minden jó, ha a vége jó, 21:40-kor már a vonaton próbáltuk rendezgetni a
cuccainkat. Elég nehézkes volt, ugyanis egy háromtagú indonéz (? ezt a Dani tudja)
családdal és egy német/osztrák/svájci (?) hapsival utaztunk egy nagyon pici kabinban,
nekik még több cuccuk volt, mint nekünk – a repülőhöz szokott ember még vonaton
se visz magával sok mindent. Végül nagy nehezen sikerült mindent elpakolni az
ülések alá és fölé, mindenki elfoglalta a helyét. Én eléggé meg voltam
döbbenve, mivel ez egy éjszakai vonat volt, és konkrétan kevesebb helye volt az
embernek, mint egy buszon. Később, egy másik kocsiban láttuk, hogy az üléseket
ki lehetett volna húzni, de azt csak akkor lehet, ha veled szemben nem ül
senki, vagy ha a veled szemben ülő hajlandó összepréselődve aludni veled egy
kb. egy méter széles „ágyon” – én ezt az indonéz apukával inkább nem
forszíroztam. Nem is értettem, komolyan ezt a logikát, de hát muszáj volt így
félig ülve, félig feküdve aludni Zürich-ig, ahova reggel 8-ra értünk. Nekem az
volt a szerencsém, hogy egyrészt Dani ölébe hajtva a fejem tudtam valamennyire
feküdni (felhúzott lábakkal, vigyázva, hogy meg ne rúgjam az indonéz anyukát),
másrészt én akárhol és akármikor tudok aludni, szóval ilyen érdekes körülmények
között is sikerült kb. 8 órát aludni.
A svájci határon útlevél-ellenőrzés volt, feljött néhány határőr és
mindenkitől szépen elkérte az úti okmányát. Érdekes volt, ugyanis senki mást
nem kezdtek el kérdezgetni, csak engem – nekem volt egyedül
Kelet-európai/magyar személyim (Dani a francia személyi igazolványával utazik
általában). Én egy kicsit fel is háborodtam az egész helyzeten (egyszerűen még
mindig utálom, ha egy ismeretlen, egyenruhás ember elkezdi kérdezgetni, mit
csinálok, hol lakom, miért utazok, stb.), így nagyrészt Dani válaszolgatott
helyettem. Mikor a határőr számára kiderült, hogy csak átutazok Svájcon, mert Franciaországban
lakom, láthatóan megnyugodott, és tovább állt.
 |
| téli táj a vonatból (Svájc) |
8:20 körül szálltunk le Zürichben, kb. 5 percünk volt átszállni a következő
vonatra, úgyhogy siettünk. Dani vezetett, mert nekem nem volt bent a kontaktlencsém,
nem láttam semmit. A Genfig tartó vonatúton tanultunk mind a ketten, én
próbáltam írni a beadandómat (még egyet kell befejeznem elvileg január 6-ig, a
fele hiányzik), Dani meg fizikázott/matekozott/kémiázott – már nem emlékszem. Közben néztem a tájat – nyilván sokkal
érdekesebb volt, mint beadandót írni – gyönyörű volt, minden tiszta fehér.
Nagyon sok kis falun mentünk keresztül, láttam rengeteg állatot (lovakat,
birkákat, stb.).
Genfben megint rohantunk, mert 15 percünk volt a busz indulásáig, ami nem a
vonat-, hanem a buszállomásról indult (logikus), ami kb. 5 perc sétára volt a
pályaudvartól. Ahogy szaladtunk le Genf egyik hatalmas útján, nagyon picit rá
lehetett látni a Genfi-tóra. Mondtam Daninak, kár, hogy nincs kicsit több időnk
a buszig, szívesen nézelődnék kicsit a parton. Ezt sajnos most ki kellett
hagyni, különben sosem értünk volna Lyonba.
A buszon végre volt wifi, így tudtam írni Anyáéknak, hogy nemsokára
megérkezünk. Dani jól elaludt, én pedig próbáltam olvasgatni kicsit.
Pontban
délután 2-kor ki is szálltunk a lyoni Perrache
pályaudvaron, felszálltunk a metróra, és hipp-hopp, otthon is voltunk. Dani
elszaladt az INSA-ra, lepakolni, én egyenesen haza mentem. JB azt írta, hogy „hatalmas
káosz és rendetlenség” van a lakásban, mert szilveszter után nem volt ideje
elpakolni. Hát én a legrosszabbra számítottam, de igazából néhány mosatlan
edényen és a szokásos koszon kívül nem volt semmi. Gyorsan fogtam a porszívót,
elkezdtem takarítani. Dani jött, bevásároltunk a hétre, aztán tanultunk estig. Ő
vacsora után hazament, én pedig itt maradtam a kis lakásomban, a könyveimmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése