2016 utolsó napjai elég rohanósra sikerültek Lyonban. Bementem a két órámra, amit szíveskedtek megtartani nekünk – pedig az egész félév alatt minimum 10 maradt el. Ezek szerint a többi nem volt annyira fontos, hogy bepótolják.
Közben
dolgoztam a maradék csoportmunkámmal, szerencsére nagyjából sikerült mindent
befejezni. Na jó, ez elég nagy túlzás, a szünetben így is meg kell írnom még
egy 10 oldalas beadandót (egyedül) és még egy tizen-akárhány-oldalasat
(csoportban), a vizsgákra való tanulás mellett. Ugyanis a vizsgáim nagy része
január elején, pontosabban 4-5-6-án lesz. Hm. Érdekes lesz, főleg visszajönni –
mivel a repülőjegyeket már most csillagászati áron adják január elejére. Voltam futni is párszor, utoljára mentem egy Lyon-kört, le a Bellecour-ig, aztán vissza, és egy kicsit a parkban.
Ezek voltak 2016 utolsó képei:
 |
| Rhone-part |
 |
| Rhone-part, itt szoktam futni |
 |
| Tó a parkban |
 |
| Park |
Kedden este
összepakoltam nagyjából mindent, teljesen felkészülve éreztem magam az útra, bőrönd
bepakolva, sajtok bevásárolva, borading pass kinyomtatva, személyi igazolvány…
Ezt már útban a szerb lányokért vettem észre. Hol a fenében van a személyim? A
helyén nincs. Mikor használtam utoljára? Nem tudom, mégis ki az aki emlékszik
mikor használta utoljára a személyijét?! Gyorsan felhívtam JB-t, nézze meg a
másik pénztárcámban, az asztalomon. Nincs ott. Még jó, hogy van vagy hat
pénztárcám, biztos egy másikban van. Majd ha hazamegyek, megnézem. Közben
eszembe jutott, hogy a brazil jelentkezéshez fénymásoltam, lehet ott hagytam a
gépben. Gyorsan felhívtam a helyet, nincs-e ott. Sajnálják, de nincs. Nagyszerű,
nem maradt más hátra, csak a pénztárca.
Természetesen a
szerb gyerekek teljesen átvették a feszültségemet, elég kezelhetetlenek voltak
hazafelé a buszon. Utána jót játszottunk, én is elfelejtettem kicsit ezt az
egész személyi-keresést. Útban hazafelé megint eszembe jutott, felhívtam Danit,
hogy megnyugtasson. „Biztosan a másik pénztárcádban van, nyugi, hazaérsz,
kinyitod, és ott lesz!” – mondta ő. Hát nem volt ott. Pánik, sírásra görbülő
száj, remegő hang, nem, nincs idő sírni, keresni kell, már így is 10 óra van.
Átkutattam az egész szobámat töviről hegyire, sehol semmi. 11 körül teljes
kétségbeesésem közepette felhívtam anyát, hogy „MOST MIT CSINÁLJAK?!”. Ő a
körülményekhez képest iszonyatosan nyugodtnak hallatszott, és végül arra
jutottunk: nincs más választásom, meg kell próbálni feljutni a repülőre
személyi nélkül. Ami így első hallásra lehetetlennek tűnik, de én emlékszem,
hogy volt pár olyan alkalom, amikor csak a boarding pass-t kérték, a személyit
nem. Reménykedjünk, hogy most is ilyen lesz.
Nagyjából két
órát tudtam aludni összesen, annyira izgultam. 4-kor keltem, mert a telekocsi
5.20-kor indult, és a metrósztrájk miatt sétálnom kellett három megállót a
hajnali hidegben. Odaértem épségben, már csak amiatt izgultam, hogy a határon
nehogy megállítsanak, mert akkor ott ragadok Franciaország és Svájc között,
valami rendőrségen, iratok nélkül. Szerencsére ezt megúsztam, átértünk, a
kedves sofőröm kitett minket a repülőtéren, rohantam a gépemhez. A security
ellenőrzésen csak a boarding pass-t kérik mindig, ott sima volt átcsusszanni.
Amíg vártam, hogy kiírják a kaput, elszenderedtem egy padon, a csomagjaimat
ölelve – nagyon ki voltam merülve. Mikor kiderült végre, hova kell mennem,
elindultam, és mindenféle kifogást kerestem, ami segítségével valahogy feljutok
a gépre. Közben Anya otthonról kinézett egy vonatot, ami fél 2-kor indul és
másnap reggel 8-ra van Budapesten – ez a B-terv. A kaputól már rá lehetett
látni a repülőgépre, nagyon nagy volt a kísértés, hogy mindenen átrohanva,
mindenkit felborítva bejussak, de nyilván az nagy feltűnést keltett volna,
aztán valami svájci diliházban kötök ki. A taktikám a nagypapám régi módszere
volt: mindenhová be lehet jutni, csak magabiztosan, mosolyogva, mintha mindig
is oda tartoztál volna… Előttem kettővel egy ázsiai nő ment, tőle kérte a
stewardess hogy „passeport please”,
akkor az előttem álló nő is elővette a személyijét. Én szépen fogtam az üres
tokot és a boarding pass-t a kezemben, mikor odaértem csak odanyújtottam,
köszöntem mosolyogva: „Bonjour Madame”,
ő visszamosolygott, hogy „Bon voyage!”,
és lássatok csodát ÁTENGEDETT. Miután átértem, a hátam mögött megint hallom,
hogy „passeport please” és akkor
döbbenek rá, mekkora mázlim volt.
Innentől már zökkenőmentes volt az utam,
felültem a repülőre, elaludtam, Ferihegyen ébredtem fel, amikor már gurultunk
be a reptérre. Kihagytam „Budapest fentről”-kilátást, a Balatont se láttam az
égből, de az „Arrivals” felirat alatt
Anya állt egy csomag brazil kávét szorongatva, hatalmas mosollyal az arcán.
Végre itthon vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése