Kedden (03/01), egész nap tanultam. A héten
csak ilyen könnyen elkészíthető, „bedobom a mikróba és kész”-típusú kajákat
eszem, nincs időm főzni. Néha csinálok hozzá egy salátát. Holnap, aztán
holnap után és pénteken is vannak vizsgáim, még egyikre sem tanultam túl sokat,
főleg a beadandóm miatt, amit szintén péntekig meg kellene írnom. Nem állok
vele annyira rosszul, de a három vizsga mellett elég necces.
Délután elmentem a szerb kislányokért – nekik már el is kezdődött a suli –,
iszonyatosan örültek nekem. A nagyobbik Szerbiában töltötte a karácsonyt, a
nagymamájánál, a kisebb nővérével. A legidősebb és a legkisebb lány pedig
itthon maradtak a szüleikkel. Illetve ők is utaztak kicsit, Olaszországban
síeltek.
A suliból hazavittem őket, a nagyobbik ki is találta, süssünk kalácsot.
Mintha az egyik pillanatról a másikra menne. Végül megegyeztünk egy brownie-ban, mert annak legalább tudtam
a receptjét, és szerintem az kicsit egyszerűbb, mint kalácsot sütni. Mire
végeztünk a sütögetéssel és a díszítéssel (mindenáron cukros tejfölt és kekszet
akartak a tetejére tenni), már lefekvés-idő volt, úgyhogy gyorsan vittem a
kicsit fürödni, aztán amíg mesét olvastam neki a nagy is zuhanyozott, és végül
mire az apukájuk jött jóéjt-puszit adni, már mindkettő az ágyban volt.
Én hazafelé felhívtam Danit, aztán egész éjjel tanultam még, a holnapi
vizsgámra.
Szerdán (04/01) volt a legnehezebb vizsgám,
eléggé izgultam miatta. Anthropologie du
développement et de l’environnement (fejlődés- és környezetantropológia),
ez a tárgy neve, röviden összefoglalva mindenféle elméletről tanultunk, amelyek
a globális felmelegedéshez vagy a fenntartható fejlődéshez köthető, ezen kívül
a környezeti katasztrófák hatásairól, kiket érintenek, az emberek hogyan
keverednek ki ezekből a súlyos helyzetekből, stb. Őszintén szólva engem ez a
része nem annyira érdekel az antropológiának, de ott voltam az összes órán,
figyeltem. A vizsga előtt találkoztam Julie-vel és Anne-Elisabeth-tel, akik úgy
köszöntöttek, hogy „On a eu 17!”
(17-et kaptunk!), ugyanis ennyi lett az egyik közös beadandónknak az eredménye.
Ráadásul az egyik legszigorúbb tanárunk javította, úgyhogy nagyon büszkék
voltunk magunkra. Ez a kis öröm meg a
két szál cigi segített kicsit leküzdeni a vizsga előtti stresszt. Miután
kiderült, hogy Julie is csak hétfő óta tanul, teljesen megnyugodtam, egyáltalán
nem vagyok kevésbé felkészült, mint a csoporttársaim. Ca va bien se passer. (Jól fog sikerülni.) Ez lett a
vizsgaidőszakban az antropológia-szak hivatalos mondata, mindenki ezt
hajtogatja, hogy magát, vagy a többieket megnyugtassa. És végül is, működik,
mert ez a vizsga egyáltalán nem volt annyira nehéz, mint számítottunk rá.
Remélem átmentem, az látszik, hogy nagyon tanultam, mert vagy hatféle elméletet
és antropológust beleírtam.
Vizsga után kicsit pihentem otthon, megebédeltem, megnéztem egy Szex és New York részt, aztán befejeztem
a beadandómat végre, mert kiderült, hogy papíron kell leadni pénteken reggel
8-kor, úgyhogy nem volt mese, kénytelen voltam megírni. Elég összecsapott lett,
de c’est la vie (ez van), ez most így
sikerült. Azért remélem, a tanár értékelni fogja, szerintem kicsit sikerült
túlszárnyalnom az elvárásait.
Csütörtökön (05/01) csak délután 4-kor volt a
vizsgám, Mondes Urbains
(városantropológia). Erre igazából a mai délelőttön kívül nem is tanultam
máskor, egyrészt, mert alig volt megtartva óránk, másrészt, mert azon a néhány
megtartott órán is alig vettünk valamit. Julie jegyzete is csak összesen 13
oldal lett, amit átküldött nekem, és amiben elvileg minden benne van, amit
tudni kell. Persze, el kellett volna olvasnunk kb. 10 párszáz oldalas
könyvet a félév alatt, de mivel minden órára ennyit kéne olvasnunk, és a
kutatásainkhoz is idő kell, általában kihagyom a kötelező olvasmányokat. Eddig
mindig sikerült azok nélkül levizsgáznom, bár nem tagadom, nagyon hasznosak
lennének. Végül elég nagy mázlink volt, mert elég könnyű kérdést adtak a
vizsgán, konkrétan az egyik saját kutatásunkra támaszkodva kellett válaszolni
rá, amit a félévben csináltunk. Én így a lyoni belső udvarokról írtam, mert az volt
az a témánk, ami a legjobban illik a város-témába. Este 7 körül hazaértem,
gyorsan megvacsoráztam, aztán folytattam a tanulást, a holnapi vizsgám nagyon
durva lesz, ráadásul 8-kor kezdődik.
Péntek reggel felkeltem kb. 5-kor, hogy át
tudjam még nézni az anyagot, vizsga előtt. Anthropologie
politique (politika-antropológia). Iszonyatosan nehéz tárgy, ráadásul én
alig jártam órára, mert ugyanakkor volt, mikor Soarez fogadott a brazil
jelentkezéssel kapcsolatban, és az 1-2 órás várakozások miatt mindig lekéstem
az órát. A tanárunkat nagyon szeretjük, szemináriumon iszonyatosan lelkes és
eszméletlen okos, csak az előadásai halál unalmasak. Általában Jugoszláviát
használta példának a különböző nemzetiségi- és kisebbségi-kérdéseknél, ami
nekem elég jól jött, mert valamennyire ismerem a helyzetet – mindenképpen
jobban, mint a francia szaktársaim, akik még a térképen sem tudják elhelyezni. Azért
rendesen paráztam vizsga előtt, mert tényleg nagyon sok anyag volt, és
egyszerűen lehetetlen volt mindent megtanulni. Ezzel így volt Julie is, aki
közölte velem, hogy ő tegnap este kinyitotta a jegyzetét, aztán azzal a
lendülettel be is csukta, mert annyira mission
impossible-nek tartotta az egészet. Ennél legalább egy fokkal jobban
álltam, én átolvastam kétszer-háromszor. Végül szerencsénk volt, mert elég
globális kérdést kaptunk, a kisebbségekről, én pedig olyan esszét írtam, hogy
mikor Anyának meséltem, tátva maradt a szája, annyira jónak találta. Hát,
meglátjuk, mit gondol a tanár, de megbukni biztosan nem fogok ebből.
És végre lement a vizsgaidőszak nagyobb része. Már csak egy vizsgánk van,
kedden, de ott használhatjuk a jegyzeteket, ezen kívül egy beadandó, de az is
csak 1-2 oldal az én részemről, mert csapatmunka. Úgy döntöttem ezt meg is
ünneplem egy futócipő-vásárlással, úgyhogy a pláza felé vettem az irányt. A metrón
összefutottam a görög szaktársammal, Helenával, aki szintén a plázába ment.
Megkért, hogy menjünk együtt körömlakkot venni, ennél jobb ötlete nem is
lehetett volna. Szerintem semmit sem szeretek jobban, mint körömlakkot
válogatni. Vettünk egy-egy körömlakkot, közben kibeszéltük az összes vizsgát és
az összes tanáromat, elmeséltük egymásnak a karácsonyi szünetünket – szegénynek
Lyonban kellett maradnia, mert január végén repül Dániába, és egyszerűen nem
volt pénze hazamenni Ciprusra, ott laknak a szülei. Szóval, egész jó kis
délutánt töltöttünk együtt. Én vettem egy csodálatos futócipőt, ami majdnem
minden szempontból tökéletes – az egyetlen és legnagyobb hibája az, hogy
rózsaszín, de úgy látszik valamiért a női futócipők 90%-át Barbie-babáknak
tervezik. Aztán hazamentünk.
Gyorsan megebédeltem, beszéltem Anyával, aztán ledőltem egy kicsit aludni,
a babysitterkedés előtt. Helena és Anya is mondta, mindenképpen aludjak, mert
borzasztóan nézek ki. A szemeim vörösek és karikásak voltak, alig aludtam pár
órát a héten a vizsgák miatt. Le is feküdtem 2-kor, beállítottam az ébresztőmet
4-re, hogy legyen időm összekészülődni. Kicsit később arra ébredek, hogy sötét
van, és nem szól az ébresztő. Pánik. Ránézek az órára: 19:20. Mi a fene?! Van
három nem fogadott hívásom a szerbektől – csodálkozom? Hirtelen azt sem tudtam,
mit csináljak, még soha életemben nem aludtam el így. A nagy pánik közepette
írtam egy sms-t nekik, ami nagyjából annyiból állt, hogy „Úristen, elaludtam, jézus, ne haragudjatok, nagyon sajnálom, úr isten,
nem szólt az ébresztőm…”. Aztán felhívtam Danit, a sírás határán állva,
remegő hanggal, hogy szerinte most mégis mit csináljak?! Szerencsére ő egy
fokkal nyugodtabb volt, vigasztalt kicsit, de a lelkemre kötötte, hogy felhívom
a szerbeket, mert egy sms nem intéz el semmit. Persze, ez logikus, de nem akartam
sírva telefonálgatni velük. Letettem Danit, tárcsáztam a szerbeket, Sara vette
fel, a legidősebb lány, neki gyorsan elhadartam, hogy mi történt, ötvenszer
bocsánatot kértem, és megígértem, hogy nem fog ilyen többet előfordulni. Ő
mondta, hogy hát az iskolából telefonáltak, mikor nem ment senki a lányokért,
így az apukájuk gyorsan elment autóval. Szóval hatalmas tragédia nem történt. Természetesen
már nem mentem át hozzájuk, fél 8 is elmúlt, mikor telefonáltunk. Letettük, de
én még mindig borzasztóan éreztem magam. Később az anyuka reagált az smsemre,
annyit hogy „Nem baj, Sári”. Remélem,
nem haragszanak nagyon. Megvártam Danit, aztán 10-kor lefeküdtünk aludni, mert
ő nagyon fáradt volt, és meglepő módon én is egyből elaludtam. Nagyon ki
lehettem merülve, nem tudom mikor volt ilyen utoljára, ma összesen kb. 16 órát
aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése