Erre a hosszúhétvégére szerveztük a második látogatásunkat JB-hez, mostanra
már ő is végzett a vizsgákkal, én pedig még nem vagyok benne teljesen a
vizsgaidőszakban – szegény Daninak meg aztán végképp messze van. JB már
hazament pénteken, mi csak vasárnap mentünk utána Danival, miután szavazott –
most van a francia elnökválasztás második fordulója, Emmanuel Macron és Marine
Le Pen között fog eldőlni a franciák következő öt éve.
Az indulás elég kaotikusra
indult, mivel Dani az állomáson várt (mert ugye előtte szavazni volt, és már
nem volt ideje elém jönni), nekem pedig minden cuccot utána kellett vinnem, ami
úgy nézett ki, hogy az egyik kezembe egy bőrönd, a másikban egy zacskóban a
futócipőm, aztán egy csokor virág, a telefonom és bérletem a zsebemben, meg még
valahogyan a pénztárcámat is szorongattam. Ja, és egy harmadik táska a nyakamban. Természetesen
a busz az orrom előtt ment el, úgyhogy vagy 4-5 buszmegállónyit futnom kellett,
mert vasárnap van, és csak húszpercenként járnak a buszok, a következővel nem
értem volna ki a pályaudvarra. Azt talán kihagytam, de az előző napokban totál
beteg voltam, úgyhogy a futástól majdnem fulladozni kezdtem, a szervezetem még
nem volt felkészülve erre. Végül már majdnem feladtam, Danit sírva hívtam
félútról, hogy én erre nem vagyok képes, menjünk haza inkább. Persze nem
mentünk, hanem sikerült elérnem egy metrót, amivel néhány perccel a vonatindulás
előtt odaértem. Huh.
A vonaton kialudtam a nagy idegeskedést, az
állomáson az ide-oda pattogó JB várt, nagy boldogan, hogy hazavihet
minket a hatalmas autójukkal. Nagy családi ebédbe csöppentünk, JB szülei,
nővére és a nagymamájuk is ott volt, mindenkit jól ismertünk már, nagyon örültek
nekünk.
A nagyon finom ebéd után elvittük
JBék nagymamáját szavazni, aztán haza. Ez volt az utolsó alkalom, hogy
találkoztunk vele, úgyhogy nagyon megölelgetett minket, minden jót kívánt,
kicsit úgy éreztem, mintha lenne egy harmadik nagymamám. Azt mondta, ha
visszajövök Lyonba, mindenképpen látogassam meg megint, hihetetlenül aranyos
volt. Aztán JB és Marie el akartak minket vinni valami kastélyhoz, de sajnos az
oda vezető út le volt zárva, másikat pedig nem találtunk, úgyhogy egy órányi
bolyongás után feladtuk, és inkább hazamentünk.
Vacsora előtt JB átszaladt
a polgármesteri hivatalba, hogy első kézből értesüljön az elnökválasztás
eredményéről, ez is hozzátartozik a karrierje előkészítéséhez (meg persze
iszonyatosan érdekli minden, ami politika), polgármester szeretne lenni, a
következő választásokon már indulni is fog.
A vacsora palacsinta volt,
jól bezabáltunk, mert JB anyukája egy bogrács-méretű tálban csinált
palacsintatésztát.
Este – vagyis inkább
éjszaka, mert itt egy buli éjfélkor kezdődik – átugrottunk a helyi diszkóba,
ahol JB néha DJ-zik, de egy sör után haza is mentünk, mert az átlagkorosztály
16-18 év között volt, és nem volt túl sok kedvünk azt nézni, hogy a 16 éves
lányok hogyan teszik magukat a kortársaiknak. Én nagyon fáradt is voltam, de ez
a buli elég lehangoló volt tényleg.
Hétfő reggel túl későn
keltünk, JB már rég fent volt és készült a felvonulásra. Franciaországban május
8-án ünneplik a második világháborús győzelmet, ilyenkor minden faluban kis
tűzoltó-zenekaros felvonulás van, beszédekkel. Még szerencse, hogy JB-ék háza
közvetlenül a polgármesteri hivatal mellett van, úgyhogy reggeli után csak ki
kellett állnunk a ház elé Danival, és meg tudtuk nézni a felvonulás végét.
JB nem hagyott minket sokat
pihenni, miután visszamentünk a házba egyből felküldött átöltözni, megyünk futni.
Lenyomtunk 9 km-t, de olyan szintkülönbségekkel, hogy én a végén konkrétan
járni alig tudtam. Vörös fejjel lehuppantam JB-ék előszobájába, mikor
megérkeztünk, a családtagok felváltva jöttek ki a konyhából, hogy
megbizonyosodjanak róla, még élek. A két fiún természetesen semmi sem látszott,
igazi sportemberek. Amúgy én is az vagyok, legalábbis annak tartom magam, de
most 2 hónapja nem nagyon futottam, mert mindig beteg voltam. Minden esetre nagyon
megérte elmenni, a táj gyönyörű volt. Én még szerintem sosem jártam ennyire
dimbes-dombos helyen, ezt meséltem JB-nek is, hogy szerintem Magyarországon nem
nagyon van ilyen táj. Tele van kanyarokkal, lejtőkkel, dombokkal, én egy
szempillantás alatt elvesznék.
Egy frissítő zuhany után
lementünk ebédelni, barbecue volt, JB apukája sütögetett nekünk a kertben.
Nagyon finom volt, jó sokáig ettünk, mire feleszméltünk a kávé után, már
indulni kellett a vonathoz.
Amandine (JB unokatesója,
akivel most együtt lakom) anyukája vitt ki minket az állomásra, JB-nek
nemsokára kezdődik a gyakorlata, valószínűleg már nem jön vissza Lyonba.
Elköszöntünk mindenkitől, nehéz volt, de mondtam nekik, jövőre meglátogatom
őket, ha visszatérek Brazíliából.
Ők lettek a lyoni családom, JB és Marie
mintha a testvéreim lennének, annyira imádjuk egymást, a szüleik pedig
iszonyatosan rendesek, igazából két évig JB anyukája etetett többé-kevésbé.
Nagyon fognak hiányozni, de jövőre első dolgom lesz meglátogatni őket megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése