[Figyelmeztetés: NAGYON hosszú bejegyzés!]
Miért ugrottam ki Lisszabonba a hétvégére? Igazából ez egy hatalmas ajándék
volt az én csodálatosan okos anyukámtól, aki 10 napig egy Erasmus-kurzust tart
a lisszaboni katolikus egyetemen, és felajánlotta, menjek ki pár napra várost
nézni. Egy ilyen ajánlatra pedig nem lehet nemet mondani.
Quinta-feira (csütörtök): 12.34-kor indult a vonatom Lyonból,
én annyira izgultam, hogy már 12-kor ott toporogtam a Part-Dieu-n. A repülőgépem Genfből ment, 4-ig oda kellett érnem
valahogyan a repülőtérre.
A vonat 5 percet késett. Itt még nem voltam ideges,
gondoltam ca arrive (van ilyen).
Aztán mikor indulás után kb. 10 perccel a vonat megállt a semmi közepén, és
bemondták, hogy lerobbantunk és most határozatlan ideig állunk, akkor elkezdtem
izgulni. Nemsokára aztán elindultunk. Aztán hatalmas csattanás, megint
megálltunk. Aztán megint elindultunk, de kb. 40 km/h-val mentünk. Ahhoz, hogy
elérjem a repülőgépet maximum egy órás késés fért bele, de az is nagyon necces
volt. Végül valahogy összeszedte magát a vonat (fogalmam nincs, mitől javult
meg), és nagyjából fél órás késéssel berobogtunk Genfbe. Ott rohanás, végül
teljesen időben voltam és nyugodtan felszállhattam a Lisszabonba tartó
repülőre.
Anya nem tudott kijönni elém a lisszaboni reptérre, úgyhogy egyedül kellett
eljutnom a szállásig, ami egy airbnb-s kislakás volt egy igazi multikulti
negyedben, a tulaj (egy fiatal hippi nő, Luisa) majd beenged. A repülőről
leszállva beszédbe elegyedtem egy rendkívül szimpatikus arcú (már a repülőn
megfigyeltem) törékeny, fekete bácsival. Kérdezte, mit keresek Lisszabonban,
elmeséltem neki, hogy amúgy Lyonban élek és magyar vagyok, de az anyám most
Lisszabonban tanít, őt jöttem meglátogatni – elég bonyolult a sztori így pár
percben elmesélve. Nem gondoltam volna, hogy ő ezt felül tudja múlni, de igen.
Ő Mozambikból származik, most Genfben dolgozik, de Lisszabonban lakik, amikor
csak tud, hazamegy – tehát kb. havonta kétszer-háromszor repked oda-vissza.
Néha Grenoble-ban is van dolga. Próbált útbaigazítani, de rosszul írtam fel a
metrómegálló nevét, úgyhogy a nagy igyekezetében fogalma sem volt, hogy merre
kell igazából mennem – én később a térképet nézve rájöttem a hibára.
Rettenetesen szeretett volna meghívni egy kávéra a reptéren, és én is
rettenetesen szerettem volna beszélgetni még vele, de a fejemben
összekavarodott a Nyugat-európai távolságtartás („ne menj idegennel sehova”) és
a portugál/brazil/latin-amerikai vendégszeretet, hirtelen nem tudtam mit
reagálni, végül inkább elindultam a metróhoz.
A metróban újabb meglepetés ért, egy fiatal portugál srác valamiért
kinézett magának, és mindenképpen segíteni akart metrójegyet venni, de végül
csak hátráltatott, mert a kártya, amivel át akart engedni nem működött, az
automatánál, ahova vezetett, nem lehetett készpénzzel fizetni, úgyhogy minden
igyekezete ellenére is csak balul sült el a dolog és vagy fél órát kellett
sorba állnom egy jegyért.
Minden akadály ellenére végül megérkeztem a
Martim-Moniz nevű megállóhoz és ott Luisa írásos útmutatóját követve végül
elvergődtem a házig is. Már nagyon éhes és fáradt voltam, de Luisa derűs hangja
újra jókedvvel töltött el, Anya pedig hagyott nekem kaját a hűtőben. Amúgy ő
órát tartott, 18.30-21.30 között (azért ilyen későn, hogy a diákok nap közben
dolgozhassanak), azért nem ért még haza. Mire megérkezett én már majdnem
aludtam, iszonyatosan elfáradtam ebben a nagy utazásban, ráadásul a lakásban
semmit nem tudtam csinálni, mert az internet sem működött, és a dvd-t, amit
találtam Anya cuccai között nem játszotta le a gépem. Jobb híján egy
borzalmasan idegesítő portugál szappanoperát néztem, de a lehető legrosszabb
fajtából, fél óra alatt előkerült egy pisztoly, volt vagy 15 veszekedés,
ordibálás, hatalmi harcok, eltitkolt gyerek, minden. Mire Anya hazaért, én
teljesen kimerülten és magamba roskadva ültem az ágyon, úgyhogy ma este nem
mentünk sehová, kinyitottunk egy bort és beszélgettünk kicsit.
Sexta-feira (péntek): Reggel futással indítottuk a napot a
Tejo-parton.
Anya is elkezdett futni nemrég (az én régi futócipőmben), úgyhogy
legalább volt társaságom, még ha kicsit lassú is. Mentünk egy egész
szép kört, 4 km után nagyon jól esett a portugál reggeli. Itt is van croissant, de egyáltalán nem olyan
pihekönnyű tésztából, mint a franciáknál, hanem telenyomják cukorral, nagyon
telítő. Na de én nem croissant-t
ettem, hanem az istenek kenyerét azaz pao
dos deus-t, amit most leírni se tudok, mert fogalmam nincs, hogyan készül,
de isteni finom volt tényleg.
Reggeli után összeszedtük magunkat, és a városban bóklásztunk kicsit, Anya
körbevezetett a környéken, mindent megmutatott, amit neki első nap Luisa. A
negyed, ahol lakunk, Moraria, nagyon
szép, össze-vissza szűk utcákkal, kicsit dombos, úgyhogy néhány utca tetejéről
rá lehet látni a Tejo-ra is. Mindenféle ember van itt, fel sem tudom sorolni
honnan, de például rengeteg indiai, kínai, bangladesi van a mi utcánkban.
Ebédelni beültünk a helyi Aurórába, aminek most én sem tudom a nevét, de
tényleg olyasmi, mint a budapesti Auróra, a kocsma/étterem és a rendezvények
bevétele mindenféle helyi ügyet segít. Nagyon finom ebédet ettünk, én
mindenféle sült zöldséget, Anya pedig töltött paradicsomot.
Ebéd után
visszamentünk a kis lakásunkba, hogy Anya tudjon készülni az esti órájára még. Elkísértem én is, mert óra előtt fakultatív programot szervezett a
diákjainak, egy magyar képzőművész kiállítását, Kaszás Tamásét néztük meg. A
metróra felszállva életem egyik legviccesebb pillanatát éltem át, ugyanis egy
király állt a metrón. De tényleg. Egy szakállas pasi, palástban, csizmában,
koronával a fején, nagyon méltóságteljesen. Ráadásul úgy állt ott, mintha ez
teljesen természetes lenne. Én még nevetni sem mertem, annyira komolyan nézett,
nem volt hajlandó senkivel szóba állni, pedig egy hapsi elkezdte böködni és
kérdezgetni is próbálta, de hiába, egy király nem beszél akárkivel. Annyira
abszurd volt az egész helyzet, hogy én röhögő-görcsöt kaptam, mikor
leszálltunk.
Elsétáltunk Anyával a múzeumig, ott megismerkedtem az itteni
tanítványaival, aztán együtt megnéztük a kiállítást. Őszintén szólva, én még
mindig nem tudom hova tenni ezt az egészet, engem nem annyira fogott meg, de
leginkább azért, mert abszolút nem értettem. Általában szeretek kiállításokat
nézni, akkor is, ha nem annyira érdekel a téma, de ilyen élményem még nem volt,
hogy tényleg semmit nem értek egy kiállításból. El nem tudnám mondani, hogy
miről szólt, de tényleg. Sorry.
Utána szétváltunk, Anya elment órát tartani a diákjaival, én pedig
elindultam egy másik múzeumba, Museu de
Oriente, azaz valami Kelet-múzeum, Luisa ajánlotta – Anyával sokat
gondolkoztunk, hogy vajon a portugáloknak mit jelenthet a „kelet”… Természetesen,
nem találtam vissza a metrómegállóhoz, és teljesen eltévedtem. Nagyon rosszul
tájékozódom. De ennek is van előnye, végül egy nagyon szép parkban kötöttem ki,
ahonnan rá lehetett látni a Tejo-ra, volt ott sok-sok szökőkút, néhány kutya,
és rengeteg turista.
A telefonom segítségével végül megtaláltam egy másik metrómegállót,
elmetróztam a Tejo-partig. Onnan elkezdtem sétálni a múzeumhoz, a térképem
szerint 2,4 km-t kellett volna oda és ugyanennyit visszamenni, de mivel a
Tejo-parton vitt az út, gondoltam, biztos nagyon szép lesz. Hát tévedtem. A
kivilágítatlan út egyik felén a folyó, a másik felén gyárak, parkolók,
vonatsín, és egy nagyon forgalmas, négysávos út.
Egy km séta után feladtam,
mert nagyon sötét volt, alig volt valaki a környéken, teljesen elment a kedvem
a sétálgatástól. Visszaindultam a szállásunkhoz, út közben megpihentem a
Tejo-part egyik forgalmasabb részén, ahol rengeteg fiatal gyűlik ilyenkor
össze, inni és beszélgetni – tisztára, mint Lyonban a Rhone-parton. Néztem egy
kicsit őket, aztán meghallgattam néhány utcazenészt hazafelé.
Mire Anya hazaért már nagyon késő volt, de szerencsére a mindenféle ázsiai
(bangladesi, indiai, kínai, stb.) étterem még nyitva volt. Be is ültünk egybe,
ahol mindenki (fiatal barna pasik) úgy vigyorogtak rám, mintha valami
rajzfilmből jöttek volna elő, én pedig vigyorogtam vissza, mert annyira
viccesek voltak. A behívóember még „special
offer”-t is emlegetett, de végül csak egy üveg vizet kaptunk ingyen, más offer-t nem kaptunk.
Vacsora után elsétáltunk a Martim
Moniz-ra, ahol Luisa mutatott egy bárt, egy ház tetején, olyasmit, mint a
Corvin tető Budapesten. Anyával teszteltük ezt is. A kilátás gyönyörű volt, a
hatodik emeletről a fél várost látni lehetett, de sajnos nagyon sokan voltak,
és nem volt kedvünk sokáig nyomorogni két méteres német csávók között (az egyik
majdnem összenyomott, alig vett észre), úgyhogy egy sör után inkább
hazamentünk. A kilátásért viszont mindenképp megérte, ha legközelebb megyek
Lisszabonba, ide biztosan visszajövök, de nem péntek este.
Sábado (szombat): Na, erre a napra mondhatjuk, hogy ez egy elbaszott nap lett
(bocsánat), mármint városnézés szempontjából, de se én, se Anya nem bántuk.
Szerencsére egyikőnk sem megszállott turista, aki minden egyes látványosságot
meg akar nézni, sőt, sokkal jobban szeretünk össze-vissza bolyongani a
városban, anélkül, hogy tudnánk, hova megyünk. Ezzel a módszerrel én mindig
sokkal jobb helyeket találok, mint a kimondott turista-látványosságok, ahol
hemzsegnek az emberek és nem lehet elférni. Lisszabon sétálóutcáját egyenesen
utáljuk Anyával, az a legborzasztóbb része a városnak, tele van kínaival,
franciával, spanyollal, akik mind a fényképezőgépeiket kattogtatják, és nem
néznek a lábuk elé. Ezen kívül ott vannak a mindenféle jelmezbe bújt mozdulatlan
szoborrá változott turista-attrakciók, akiknek ha pénzt dobsz, mozognak – hogy
ezeket én mennyire utálom! A hab a tortán pedig a turistákra specializálódott
koldus-réteg, az egyikük már odáig jutott, hogy a csivavájára rózsaszín kabátot
adott, és egy vödröt tett a szájába, hogy ő is kolduljon. Őrület. Sajnos ezt a
részt nagyon nehéz elkerülni, ha a folyópartra akar jutni az ember tőlünk,
úgyhogy kénytelenek voltunk naponta egy-kétszer végigvergődni a sok eszetlenen
(bocsánat).
Tehát, reggel elindultunk először az óvárosba, az egyik kedvenc lisszaboni
teremen keresztül, ahol egy zsidó emlékmű van és csupa-csupa fekete ember
körös-körül. Az egyik utcán három tüneményes fekete asszony árult valamit,
csináltam róluk egy nagyon szép képet, ez az egyik kedvencem.
Össze-vissza bolyongtunk az óvárosban különösebb céltudatosság nélkül, csak
annyit tudtunk, hogy a környéken van találkozónk az egyik étteremben a
katolikus egyetem dékánjával, Anya egyik kollégájával (ha lehet ezt így írni, de
végül is az), Isabellel.
Délben megkerestük az éttermet, és beültünk. Nagyon
elegáns volt, ráadásul az egyik pincér annyira helyes volt, még szerencse, hogy
nem Lisszabonban lakok, mert az összes pénzem ebben az étteremben verném el.
Végül bőven volt időm gyönyörködni a pincérfiúban, ugyanis Isabel és a lánya
egy órát késtek – próbálták hívni Anyát, de neki valamiért nem működött a
telefonja. Szerencsére 1-kor végre befutottak, mi addigra már halál éhesek
voltunk. Az ebéd aztán mindenért kárpótolt minket, isteni finom volt, én
tonhal-steaket ettem, Anya pedig valami nagyon portugál kaját, valami rákos
egytálételt. Isabel és a lánya nagyon helyesek voltak, pont olyanok, mint én
meg Anya, ugyanis Isabel is hasolít Anyára kicsit, a lánya pedig pont annyi idős,
mint én, jövőre kezdi a mestert. Épp nem tudta eldönteni, hogy New Yorkban vagy
Londonban folytassa a tanulmányait, mindkét helyre felvették – szegény.
Mondjuk, én sem panaszkodhatok Brazíliával, el is újságoltam nekik.
Ebéd után Anyával bementünk egy templomba a téren, amit Isabel javasolt,
ugyanis nagyon régi, és tele van brazil arannyal, amit a gyarmatokról hoztak
annak idején. Nagyon durva látvány volt, nem is tudom leírni, azért vannak itt
a fotók.
Délután lesétáltunk a folyóhoz, mert a diadalív környékén volt egy múzeum,
amit Luisa ajánlott, hogy mindenképp nézzük meg. Igazából ez egy régészeti
feltárás volt, konkrétan a sétálóutca alatt, ahol teljesen ingyen körbevezetett
minket egy néni. Regisztrálni kellett volna, és először megijedtünk, mert hétfő
délutánig minden csoport tele volt, de akkora mázlink volt, hogy pont lemondták
az ötórai csoportból ketten, és a helyükre befértünk. Az idegenvezetés nagyon
érdekes volt, ugyanis a néni elmagyarázta, hogy pontosan mi van a mostani város
alatt, hogyan épültek egymásra a rétegek a különböző évszázadok során. Ez a
terület a római kortól lakott volt, az akkori házak nyomai még most is
megvannak a város alatt. Sőt, kiderült, hogy akkoriban két folyó folyt a házak
között, amire később ráépítkeztek, de igazából még most is megvannak, csak
nagyon mélyen folynak Lisszabon alatt. Ahogy mentünk végig az icipici feltárt
területen, tényleg látni lehetett, hogy a különböző korokban hogyan használták
a várost, miket ettek, hogyan laktak, stb. Sőt, még egy nagyon régi csontvázat is láttunk
az egyik házban, az elég ijesztő volt.
 |
| így álltunk a régi Lisszabon felett |
Az idegenvezetés után felsétáltunk a Martim
Moniz-ra, közben megálltunk deszkásokat nézni az egyik téren. Imádom nézni
a deszkásokat, nemsokára én is megtanulok, remélem.
A Martim Moniz-on egy kisebb buliba csöppentünk, a tér közepén egy DJ
zenélt (eszméletlen jó zene!), körben pedig mindenféle bódék, ahol lehetett
enni-inni venni. Anyával koktéloztunk egyet, pedig se ő, se én nem szoktunk, de
nagyon fújt a szél, a sörözéshez túl hideg volt. Az egész térnek nagyon jó
hangulata volt, sokan ücsörögtek a DJ-t hallgatva, két kockásinges pasi pedig
táncolt is, rettenetesen viccesek voltak.
Este valami könnyű kaját akartunk enni, úgyhogy bevásároltunk egy
szupermarketben és csináltunk egy hatalmas salátát a lakásban. Utána már nem is
mentünk sehová, mert nagyon fáradtak voltunk, és holnap hosszú napunk lesz…
Domingo (vasárnap):
Ma korán keltünk Anyával és elmentünk futni a Tejo-partra.
Szerencsére, most nagyon kevesen voltak, vasárnap reggel 8-kor senki nem
mászkál a főutcán – néhány részeges hajléktalant leszámítva, akik lelkesen
szurkoltak nekünk. Nagyon kellett sietnünk, mert ma rengeteg programot
találtunk ki.
Otthon a gyors fürdés és reggeli után el is indultunk a villamoshoz, ami
kivitt minket Lisszabon egy nagyon turista-negyedébe, Belémbe. Itt rengeteg
látványosság van, emiatt rengeteg turista is, de szerencsére hatalmas terek
vannak, úgyhogy eloszlik a tömeg. Futóverseny lehetett ma, mert rengeteg
rajtszámos emberkét láttunk. Mondtam is Anyának, kár, hogy nem tudtuk,
futhattunk volna egy laza 10 km-t – őt annyira nem villanyozta fel az ötlet.
Először is megkerestük a hajóállomást, mert Luisa azt mondta, menjünk át
hajóval a túlsó partra, csak 25 perc, megéri.
Mi így is tettünk, de nem tudtunk
kiigazodni a hajó útvonalán és az indulási idején, ráadásul minden jegyeladó
vagy jegyellenőr, vagy matróz mást mondott, ennek pedig az lett a vége, hogy
egy icipici faluban ragadtunk egy órára. Végül is, nem volt hatalmas tragédia,
egy órát kibír az ember, körbesétáltuk a falut és megállapítottuk, hogy nagyon
szegény hely és itt bizonyára semmi érdekeset nem lehet csinálni.
A lakók
legalább kedvesek voltak, itt is beszéltek kicsit angolul. Eddig ez nyűgözött
le a legjobban Lisszabonban: mindenki beszél angolul. De tényleg, a
jegyeladótól kezdve a kukásig, mindenki. Ez nekünk elég jól jön, mert én (aki
elvileg beszél portugálul) alig értem, amit az emberek mondanak. Néhány szót ki
tudok venni, de a portugál portugál annyira más a brazil portugáltól, hogy
számomra érthetetlen. Luisa azt mondta, ne aggódjak, amikor ő Brazíliába ment
az elején ő sem értett egy kukkot sem, ugyanis a brazilok nagyon nyitottan
beszélnek, a portugálok zártan. Hát, ezt is jó tudni. Legalább a feliratokat el
tudtam olvasni.
Visszatérve a kis hajókázásunkhoz, egy óra múlva visszajött a hajó értünk,
felszálltunk, és visszamentünk Belémbe. Ott gyorsan megvettük a vonatjegyet
Cascais-ba, egy óceánparti faluba – mert úgy nem mehetünk haza, hogy nem láttuk
az óceánt – és a maradék időben gyorsan felszaladtunk a nagy felfedezések emlékművének
a tetejére, ami nagyon magas volt. Balszerencsénkre egy nyugdíjas csoportba
botlottunk, akik annyira idegesítőek voltak, hogy kedvem lett volna leugrani
vagy ledobálni őket egyesével a toronyból. Persze nem tettem semmi ilyet,
inkább gyorsan lelifteztünk Anyával, aztán az emlékmű alatt lévő világtérképen
gyorsan elfoglaltam Brazíliát.
 |
| a hajóból látszott a tour de Belém (balra) és a nagy felfedezések emlékműve is (jobbra) |
 |
| ez a kolostor, amit nem néztünk meg |
A tour de Belém-et már nem tudtuk
megnézni, csak a vonatból, és a kolostorba se mentünk be (mondjuk oda, ha több
időnk lett volna én akkor se megyek), inkább siettünk az óceánpartra, mert
éhesek is voltunk, és nem volt sok időnk.
A vonaton Cascais felé végig látni lehetett a Tejo-t, aztán később az
óceánt is, gyönyörű volt. Aztán Cascais-ban még sokkal jobb, mert a homokos
strandon lehetett sétálni, és előttünk véges-végig az a rengeteg víz, arra
gondoltam, valahol a túlparton ott van Brazília. Beültünk egy kis büfébe a
parton, egy kis kezdő pincér szolgált ki minket, és a böjtöt tartó Anyának
szardínia helyett kolbászt hozott, ami egy részről vicces volt, de nem nagyon
értettük, mit értett félre, a „sardines”
meg a „sausage” elég különböző
szavak. Miután megettük az ebédet, visszasétáltunk a kis faluba, közben ámulva
néztük a jéghideg vízben fürdőző brazilokat, egyáltalán nem látszott rajtuk,
hogy fáznának. Rajtuk kívül még volt néhány merész emberke, többek között egy
párocska, akik napoztak, sőt, naptejjel kenegették egymást – mi eközben
kabátban sétáltunk.
Olyan 5-6 óra körül elindultunk vissza Lisszabonba, mert házigazdáink
meghívtak minket egy fado-estre, azt mondták, 7-kor indulunk. Természetesen, ha
egy portugál és egy francia összeházasodik, az időszámításuk valahogy teljesen
más lesz, úgyhogy végül 8-kor kopogott a pasi, hogy menjünk át hozzájuk, még
vacsora van, de utána indulunk. Luisának és a francia férjének két tüneményes
lánya van, a nagyobbik 9, a kisebbik 6 éves. Megmutatták a szobájukat, aztán
egész este rajtam csüngtek, és azon veszekedtek, kivel legyek egy csapatban –
pedig magyaráztam nekik, hogy hárman nem nagyon tudunk két csapatot alkotni… A
házigazda családon kívül még két francia barátjuk is elkísért minket, ők is
nagyon szimpatikusak voltak, a pasi diplomata, a nő az AFP-nek dolgozik, sokat
utaznak. Vacsora (ami szarvasgombás pizza volt, a francia pasi ugyanis
szarvasgombával üzletel) után végül elindultunk a fado-bárba, ami Alfamában
volt, tőlünk nagyjából 10 percre. A fado-t én amúgy nem szeretem, ez a
hagyományos portugál dalfajta nekem nagyon érzelmes, egyáltalán nem tetszik, de
ennek a bárnak a hangulata bejött. Minden korosztály jelen volt, a fiataloktól
a 86 éves néniig, a fado-énekesek pedig egymás után léptek fel, egy pasi
kísérte őket gitáron. Zseniális utolsó este volt.
Segunda-feira (hétfő): Ma nem maradt sok időnk, nekem délután
indult a repülőm, Anyának este. Reggel azért elmentünk és felszálltunk a 28-as
villamosra, mert sokan mondták, hogy azt mindenképp próbáljuk ki, körbemegy a
városon, és milyen szép. Mi el is hittük, hogy megéri, főleg, mert minden nap
kígyózó sor állt a megállóban. Most nagyon korán mentünk, hogy biztosan
felférjünk, de úgy látszik, 9-kor is késik az ember, a villamoson állnunk
kellett. Ezek igazából nagyon pici villamosok, egy kocsiból állnak, ahol kb. 20
ülőhely van. Végül néhány megálló után le is szálltunk, mert sétálva sokkal
jobban lehetett nézelődni, ez a villamos annak való, aki a buszos
városnézéseket szereti, de hát se én, se Anya nem ilyenek vagyunk.
Találtunk egy elég jó kilátóhelyet a nagy sétálgatás közben, ilyen volt a kilátás:
Egész sokat bolyongtunk a városban, aztán 11 körül beültünk reggelizni egy
cukrászdába. Az utolsó portugál reggelim egy isteni finom cappucino és egy
portugál croissant volt. Beszaladtunk még egy iparművész boltba, vettünk
mindenkinek ajándékot, aztán gyorsan haza, összepakolni.
Hamarabb elindultunk a reptérre, mint terveztem, de ez nagy szerencse volt,
mert kiderült, hogy a terminal 2-re egy külön busszal kell menni, ami még plusz
idő, ezt pedig nem kalkuláltam bele. Végül szerencsére én is elértem a gépemet
hazafelé és később Anya is.
Genfben volt egy órám a vonatindulásig, most egy francia bácsiba botlottam,
aki szintén Lyonba tartott, és elmesélte nekem a fél életét, aztán sokat
kérdezgetett a sajátomról is. Később a vonaton nekem adta az utolsó szelet
nápolyiját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése