Most lehetne azzel a borzalmas közhellyel
befejezni a blogot, hogy „mindennek vége lesz egyszer”, de igazából teljesen
nincs vége, ugyanis új fejezet kezdődik mind az életemben, mind a blogon (egy
sokkal izgalmasabb!). De azért megírom ezt az utolsó bejegyzést, mert el
akartam búcsúzni a várostól, amitől annyi mindent kaptam.
Mikor az utolsó hetemet töltöttem Lyonban, még
rengeteg elintéznivalóm volt, de a város összes pontjára elköszönni mentem. Az
egyik legemlékezetesebb az volt, mikor a piacról hazafelé tartottam, ragyogó
napsütésben, sajtot vettem Anyának, Dani otthon várt, én sétáltam át az egyik
kedvenc hidamon, és úsztam a boldogságban. Nem azért, mert pár nap múlva már
Magyarországon vagyok, hanem hirtelen elöntött a tudat, hogy megcsináltam.
Lehúztam ezt a három évet, még ha néha nem is volt könnyű, elvégeztem a kulturális
antropológia alapszakot, beindítottam a saját önálló életemet, és még
sorolhatnám. Hogy egyszerűen fogalmazzak, igazán büszke voltam magamra. És
mindezt ebben a gyönyörű városban értem el, ahova most már annyi minden köt, a barátaim,
a „pót-családjaim”, a lakótársam, és még ezer meg ezer dolog, ami nem feltétlen
személyekhez köthető. Iszonyatosan hiányozni fog Lyon, a francia kultúra, a
Rhone, a Saone, a sok „ca va?”, a
mosolygós arabok a piacon, a feketék a metrón, a Parc de la Tete d’Or, és még
sorolhatnám. Rengeteg dolog van, amit máshol az ember nem tapasztal meg, csak
ebben a városban. De nem köszöntem el végleg, egy évet még biztosan ott fogok tölteni
az életemből, de az is lehet, hogy többet.
Így búcsúzóul összeszedtem 5 dolgot, amit Lyonban
tanultam ez alatt az idő alatt:
1. Egy
pillanatra sem lehetsz igazán francia, mindig lesz „akcentusod” – ez nagyon
sokszor megfordult a fejemben a három év alatt. Nem mintha kizárólag francia
szeretnék lenni, arról pedig fogalmam sincs, mit jelent „igazán franciának”
lenni, csak a túlzás kedvéért írtam. Az
biztos, hogy a francia kultúra rengeteget adott az identitásomhoz, a mindennapi
életemhez, és néha jó lett volna úgy érezni, teljesen odaillek. Az akcentust kíváncsiságból
kérdezgetik, de azért, ha három éve ott él az ember, elég idegesítő hallgatni,
hogy „akcentusa van”. Emiatt sajnos azt vettem észre magamon, hogy egyre többet
gondolkozom, ha franciául kell beszélnem, és eszméletlenül zavar, ha hibát
ejtek. Ez elég rossz tulajdonság, mert nyelvet tanulni így nem nagyon lehet,
pont hogy sokat kéne beszélnem, gondolkodás nélkül. Sajnos ez ellen nem nagyon
tudtam mit csinálni, már korábban kódoltam a problémát, a megoldás az, hogy
önbizalmat szerezzek nyelvtanulásban. Ha a franciával ez nem sikerül, majd
sikerül a portugállal.
2. A
sportra mindig van időd – ez igazából arra vonatkozik, hogy a franciák közül
eszméletlenül sokan sportolnak. Nem számít, hogy egész nap dolgoznak, vagy
három gyerekük van, elmennek ebédszünetben, vagy felkelnek hajnalban, de mindig
szorítanak rá időt. A courir á Lyon
nevű csoport edzői pedig minden héten kétszer megtartják az edzéseket. Az a hat
ember fixen ott van minden héten kétszer, csak azért, hogy ingyen sportélményt
nyújtson másik hatvannak (télen), vagy kétszáznak (nyáron).
3. Hiába
osztályoznak 20-ig, a legjobb jegy, amit kaphatsz, 16 – ez tényleg így van. Az
egyik tanárunkat úgy kellett kérlelni, hogy adjon 17-et legalább a jó
dolgozatokra, mert megérdemeljük. Ő kijelentette, 16-nál feljebb nem osztályoz.
Sajnos ezzel nem lehet mit csinálni, ez így van, külföldön néznek csak furán,
mikor a 14-es átlagomnak örülök.
4. Je suis en terrasse (Teraszon vagyok) – ez a párizsi
terrortámadások utáni egyik szlogen, ami tökéletesen bemutatja a francia
mentalitást. Ha meleg van, ha hideg van, az biztos, hogy Lyonban a kávézók
teraszain ülnek emberek a nap minden szakában. Egy petit café bármikor lecsúszik, akkor is, ha az egész város gyászol.
A franciák hihetetlen összezárása tényleg példaértékű volt ezekben az években.
Akármi történt, nem utálkoztak, nem kezdtek el ujjal mutogatni emberekre, hanem
csak egyre jobban szerették a másikat. És ha valaki, akkor ők tudják, hogyan
kell mindenféle kultúrával együtt élni.
5. Sourire, mosolyogni – nem tudom, hogy ez mitől van, de
Lyonban sokkal többet mosolyognak az emberek, mint például Budapesten. Lehet,
hogy ez csak az én benyomásom, de ezerszer jobban szeretek ott
buszozni/metrózni/villamosozni, mert valahogy úgy tűnik, mindenki jól érzi
magát. Persze, sokszor van reggel, hogy fáradt, álmos embereket látni, de
általánosságban van valamilyen tartás bennük. Ha pedig valami bolond elkezd
idétlenkedni, nem lezavarják a buszról, hanem udvariasan helyre teszik, majd
összemosolyognak a többiek – ilyet többször is volt szerencsém látni.
Egy szó, mint száz, imádom a várost, a sok-sok
nehézség ellenére nagyon örülök, hogy odakeveredtem. Alig várom, hogy nemsokára
haza menjek oda.
Fin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése