Eredetileg a múlt héten akartam megírni ezt a
bejegyzést, egy nagy előadássorozat után, aminek mi voltunk a főszereplői,
diákok, és kicsit ennek a három évnek a végét jelölte. Szinte még meg is
hatódtam a végére – bár az lehet, a vörösbor és a stressz együttes hatása volt
inkább. De végül sehogy sem jött az ihlet, más dolgom is volt, ezért csak most
olvasható ez az egész.
Igazából most az van, hogy nagyon közeledik ennek a három évnek a vége,
nagyon érzem, hogy lezárul egy korszak, és egy új kezdődik, nagyon félek, hogy
valami az utolsó pillanatban félre siklik, és nagyon sok dolgom van – igazából
részben ezért nem írok gyakrabban. Már csak egy hónapom maradt Lyonban, így
Franciaországban is, kicsit fel kell készülnöm, hogy aztán 3 hónap múlva nem
ide jövök „haza”, hanem egy harmadik otthont teremtek magamnak, egy harmadik
országban – és egy második kontinensen. Mondjuk, ilyen kijelentéseket még
mindig félek leírni, amíg nincs a kezemben a vízumom és a repülőjegyem, de
remélhetőleg minden menni fog, mint a karikacsapás.
Tehát, megpróbálom leírni, mi történt, mióta
legutóbb írtam.
A húsvéti szünetben végül egész héten beteg
voltam, nem múlt el 1-2 nap alatt ez a kimerültségből fakadó izé. Nem voltam
azért halálomon, de mondjuk futni nem tudtam elmenni, és ez iszonyatosan
megviselt, mivel azon a héten hét ágra sütött a nap. Miután meggyógyultam
persze két hét esős időszak és 10 fokos lehűlés következett, akkor meg azért
nem tudtam menni. Jobb híján, tanulgattam, pihengettem, főzőcskéztem a
szünetben. Dani pénteken jött haza Ciprusról, a hétvégét nagyjából együtt
töltöttük, aztán a következő héten sem tudtam tőle megszabadulni, mert neki még
szünet volt, és kb. ideköltözött. Mondjuk ennek JB (aki közben visszatért 1-2
hétre, amíg vizsgázik) irtózatosan örült, szerintem nagyon hiányzik neki a
fiú-társaság néha. Úgyhogy itt éldegéltem egy hétig két pasival, akikből az
egyik azért nem csinált semmit, mert neki még szünet van, a másik meg azért,
mert ő vizsgázik. Oké, néha kinyitották a könyveiket. Én eközben rohangáltam
egyik óráról a másikra, előadást szerveztem, filmet vágtam és olyan szinten
stresszgombóc lettem, hogy szerda este 9-kor majdnem sírva jöttem haza, hogy „miért kell nekem még ezt is megcsinálni?!”
– egy csoportmunka elhúzódott szokás szerint, és nekem kellett utolsó
pillanatban megmentenem. JB tanult, Dani vígasztalt. Aztán megcsináltam a
dolgom, és már tényleg majdnem vége volt.
 |
| A Rhone-part, mikor süt a nap |
Az április 27-e egy
különleges nap volt ebben az évben, ugyanis ez lett az úgynevezett Journée de restitution, avagy
„Összegző-nap”. Hogy mit összegeztünk? Év elején az egész szak feloszlott 7
csoportra, és hét különböző partnerrel dolgoztunk, különböző témákban. Nekünk a
villeurbannei kulturális központ volt a partnerünk, a Rize, akiknek
„segítettünk” egy kiállítás létrehozásában, és a munkánk nagyjából annyiból
állt, hogy parkokban figyeltük az embereket, interjúztunk, és utána leírtuk a
megfigyeléseinket. Később ebből csináltunk egy filmet – ami borzalmasan rossz
lett (mivel egyikünknek sincs fogalma arról, hogyan kell filmet csinálni). De,
ez az egész film-dolog egy másik fejezet, én mindig ideges leszek, ha beszélni
kell róla, úgyhogy most inkább nem mennék bele. Itt most nem ez a lényeg, hanem
az összefoglalós nap. Ami pedig egy remek alkalom lett volna, hogy kicsit
összerántsa az egész csapatot így harmadik év végére, és részben ez is történt
igazából. Én végig Julieékkel mászkáltam, sokat dumáltunk, és időről időre
odacsapódott hozzánk még néhány ember, akikkel szintén jól kijöttünk. Kicsit
osztálykirándulás-feeling volt, sokat beszélgettünk, nevettünk, mindenünket
megosztottuk a másikkal – én például odaadtam Simonnak a reggelim felét, amivel
kb. az életét mentettem meg, és Julieéknek pedig a sodort cigijeim kétharmadát,
mert ők „elfelejtettek” hozni. Sajnos, a szaktársaim nagy része teljesen
leszarta (bocsánat, de tényleg) az egészet, az előadások között ki-be
járkáltak, beszéltek, nem figyeltek oda, aztán persze ahogy az övék lement el
is húztak haza. Nulla közösségi élet, nulla respekt, nulla empátia. És még ők
hívják magukat antropológusnak. Ezen a viselkedésen mi eléggé felháborodtunk,
mert végül is velünk szemben volt tiszteletlen az egész. Az én csoportomé volt
például a legutolsó előadás, amire már csak kb. 20 ember maradt a 90-ből. Nem
mintha büszke lennék a prezentációra, az is a filmünkkel volt egy színvonalon.
Ez a nap tényleg ilyen
záró-nap volt, a tanárainkkal is egészen közel kerültünk, végre egy alkalom,
hogy órán kívül lehet velük beszélgetni. Ki is használtuk, elsoroltuk minden
bajunkat, és ők is nekünk. Nem könnyű egyik oldalnak sem, nekünk ez az utolsó
év katasztrófa volt, mert tanrendet váltottak és mi voltunk az első évfolyam,
ami azt eredményezte, hogy túl sokat követeltek, de ők sem tudták pontosan,
hogy mit várnak el, és a végén mindig mi szívtuk meg. A tanáraink pedig, akiket
kicsit is érdekel a diákok sorsa, két tűz között álltak: rajtuk csattant a mi
elégedetlenségünk, ugyanakkor képtelenek voltak érdemben javítani a dolgokon,
mert a szak vezetését nem érdekelte a pattogásuk. Az egyik tanárunk elmesélte,
hogy neki konkrétan rémálmai voltak emiatt. A legrosszabb az egészben, hogy
(részben) emiatt nagyon sokan ott hagyják az egyetemet, nem mennek mesterre, és
a tanárainkat ez rettenetesen elszomorítja, mert úgy érzik, valamit rosszul
csinálnak. Hát, ilyen most a hangulat, vizsgák előtt, elég reményvesztett.
Az est végén már csak
hárman maradtunk a diákok közül, Julie, Anne-Elisabeth és én, mi voltunk a
bátrak, akik a tanárok és intézményvezetők közé merészkedtek. Egészen laza volt
ez a záró-borozás, leginkább a jövő évünkről kérdezgettek, hogy mit szeretnénk csinálni.
És megtörtént az újabb teljesen abszurd dolog, amire az ember egyáltalán nem
számít. Miután kiderült, hogy magyar vagyok, az egyik intézményvezető hozzám
fordul, és azt mondja: „Szeretem a
bejglit.” Így. Magyarul. Köpni-nyelni nem tudtam. Nem az lepett meg, hogy
magyarul beszél, mert már találkoztam emberekkel, akik egy-két szót tudnak, de
az, hogy bejgli?! Ez honnan jött? Később kiderült, hogy a pasi rengeteg dolgot
ismer, Tarr Bélától kezdve a tokaji borokig, nagyon érdekelte a magyar kultúra.
Nagyjából ezek voltak a legérdekesebb dolgok ezen a napon, a szaktársaim nagy
része örült, hogy a vizsgák előtt utoljára együtt voltunk mind, tényleg méltó
lezárása volt ez a három évnek, még ha nem is volt tökéletes.
Május első hetén pedig nem történt túl sok
izgalmas dolog, azt leszámítva, hogy leadtam az utolsó beadandómat is, írnom
többet már nem kell. Ja, igen, nálunk nincsen szakdolgozat, de amennyi melónk
volt ebben a félévben, nem is fért volna bele. Jövőre lesz, meg is kell majd
védenem. Meg két év múlva is, úgyhogy nem kell irigykedni, nem maradok ki
semmiből, don’t worry.
Szóval igen, ezen a héten a szemináriumi
értékeléseimet nagyjából letudtam, még egy-két dolog maradt, de az egyáltalán
nem sok. A vizsgáimra kell most már készülnöm ezerrel, jövő héten kezdek,
szerdán és pénteken vizsgázom, aztán az utána lévő héten, kedden. Így egészen
jól eloszlanak a vizsgáim, de azért sokat kell készülnöm, az utolsó kanyarban
nem csúszhatok el.
Most megyek is dolgomra, mert a tanulás mellett
ugye még dolgozni, főzni, mosni, takarítani, mozogni, egyszóval az élet nem
állt meg, csak az óráimnak van vége. Egy hónap múlva már otthon leszek. Bisous.
 |
| ez az egyetemem főépülete (ahol én ezer évben egyszer járok) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése