Ebéd Jeremyvel: 23 Mai 2017

Ma Jeremyvel ebédeltem. Jeremy Anyának egy barátja, egy hamisíthatatlan angol gentleman. Tényleg az. Hetvennyolc éves kora ellenére is úgy pattog lefelé a második emeletről a lépcsőházban, mint valami gyerek, de közben pont annyira méltóságteljesen ereszkedik, mint egy sas, mikor repül. Nehéz elmagyarázni, látni kéne. Mindig elegáns: fekete nadrág, fehér ing, fekete mellény, akár 28 fok van kint, akár 3. Ő az az ember, akinek sapkája nincs, csak kalapja. Pólóban elképzelni sem tudom, de még kockás ingben sem. Mondom, tényleg gentleman. Kortalan ember, az ősz szakállát is úgy vágja, mintha ötven lenne, csak a ráncai árulják el, hogy kicsit több. Az eleganciája angolos, a közvetlensége, nyitottsága franciás.Azért írok most róla, mert ő egy nagyon fontos oka annak, hogy Lyonba jöttem tanulni. Na, jó, talán nem oka, inkább okozója. Ugyanis mikor sok-sok éve osztálykiránduláson Lyonban töltöttünk egy napot, én a szabadidőnkben elszökhettem egy kávéra Jeremyvel, ő pedig a Musée des Beaux Arts (Szépművészeti Múzeum) kávézójába vitt, ahol azon nyomban beleszerettem a városba. Az volt az a pillanat, amikor azt gondoltam, milyen jó lehet itt élni. Aztán persze mikor kitaláltam, hogy antropológiát szeretnék tanulni, és kiderült, hogy Lyonban lehet, nem volt többé kérdés.

Amikor először megérkeztem Lyonba, Jeremy várt a reptéren. Én azért nem izgultam szét magamat idefelé jövet – nem úgy, mint Anya, aki tövig rágta a körmét, hogy minden rendben lesz-e –, mert tudtam, hogy Jeremy itt van, és vár. Tudtam, hogy rá számíthatok, akármi van. Azt csak később tudtam meg, hogy nem sokkal érkezésem előtt szívinfarktusa volt, és pár nappal azelőtt még a kórházban feküdt. Mikor megérkeztem, ennek semmi jelét nem mutatta, ugyanaz a méltóságteljes, de közben izgő-mozgó, kérdezősködő férfi volt, akivel néhány évvel azelőtt a Musée des Beaux Arts kávézójában beszélgettem.Ő szerzett nekem szállást az első lyoni hetemre, egy barátjánál, szemben az akkori irodájával. Emlékszem, mikor az első napokban hazaértem az egyetemről, és kavargott bennem a sok új dolog, mindig átnéztem az utca másik oldalára, Jeremy ablakára. Néztem, ahogy dolgozik, és kicsit megnyugtatott, hogy a sok új dolog között van valami „régi” is. Ő volt a biztos pont.

Mikor végre találtam lakást, elköltöztem onnan, és viszonylagosan „beilleszkedtem” a lyoni életembe, Jeremy elhívott ebédelni. Egy bouchon lyonnais-be mentünk, nem messze a Bellecour-tól, egy holland barátnője vitte a helyet, piros kockás terítők, tipikus lyoni étterem. Nem emlékszem pontosan miről beszéltünk, csak arra, hogy minden új volt, és iszonyatosan boldog voltam. Ott a teljesen tipikus lyoni étteremben, a szűk asztalok miatt összezsúfolódott franciák között, a vörösborral az asztalon, a Bellecour-tól egy köpésre, alig vártam, hogy én is igazi lyonnaise (lyoni (lány)) lehessek, ahogy a franciák mondják.

Aztán az évek során néha szóltam Jeremynek, hogyha kedvem volt beszámolni nekem az életem folyásáról, és akármi baja volt (én azt mindig csak utólag tudtam meg), ő mindig kész volt egy kávéra. Mikor Bori itt volt egyszer, felmentünk az akkori albérletébe vacsorázni. Jeremy főzött, mi Borival szétröhögtünk magunkat aznap este. Amúgy, mindig szétröhögjük magunkat, ha együtt vagyunk, de akkor legalább Jeremy is röhögött velünk.

Aztán mikor Anya jött, akkor is elmentünk kávézni Jeremyvel, nem messze a Place des Terreaux-tól. Akkor valamiért iszonyatosan fáradt voltam és rossz kedvem volt, nem tudtam rendesen angolul beszélni, szégyelltem is, hogy elfelejtettem. (Egyébként én Jeremyvel mindig franciául beszélek, ha ketten vagyunk, azzal jobban boldogulok.) De jó volt hallgatni, ahogy Anyával beszélgetnek, látszott, hogy van köztük valami, ami miatt még most is úgy ülnek le dumálni, mintha tegnap találkoztak volna. Sok mindenben hasonlítanak. 

Szóval, ma megint elmentünk ebédelni, mint három évvel ezelőtt. Megint egy piros abroszos étterembe, de ez már nem volt annyira „tipikus” lyoni, a tulajdonos arab volt szerintem, vagy legalábbis jó barna, igazából lehetne olasz is akár. Jeremy őt is ismerte természetesen, szerintem nincs ebben a városban olyan étterem, ahol ne ismerné a tulajt, mindenkivel barátkozik. Jót beszélgettünk, én ettem egy isteni finom gombás csirkét, Jeremy lazacot, desszertnek kaptam egy mousse au chocolat-t – mielőtt elmegyek, végigkóstolom utoljára a francia cukrászat csodáit. Elmeséltem neki Brazíliát, meg a sok jövőbeli tervemet, tetszett neki, elővette a kissé megkopott portugáltudását. Néha kijavította a franciámat, aztán elnevette magát, hogy ő is hibázik, mit javítgat.
Jó volt látni, hazafelé menet azon gondolkoztam, micsoda keretes szerkezetű három évet sikerült összehoznom, Jeremyvel kezdődött, vele is zárul, egy piros abroszos lyoni étteremben. Tényleg igaz a mondás, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Kicsit olyan érzésem van, hogy Jeremy ilyen.